Korunk hőse, a sunyi bunyós

A politika mindig is konfliktusokkal telített üzem volt, de korábban soha nem volt annyira pusztító hatása, mint most. Most már nem arról van szó, mint a kilencvenes években, hogy bizonyos okokból másképp gondolkozunk az államról vagy ideológiai kérdésekről. Az új korszakban megalázzuk az ellenfelet, a földre lökjük, kivéreztetjük és a torkára tiprunk, hogy ne kapjon levegőt. Így festett végül a korábbi szövetségesek együttélése: Lech Kaczyński „együttműködése” Donald Tuskkal, Mirek Topoláneké Václav Klausszal, Viktor Juscsenkóé Julia Timonsenkóval. Egymásnak estek a politikai kalandorok, és mindezt Orbán éberen figyelte a magyar ellenzék vezetőjeként.

De a saját kis szemétdombján sem lankadt a figyelme. Az üzemanyagot, ami Orbánt a csúcsra repítette, úgy hívták, hogy Gyurcsány Ferenc. 2006-ban, Gyurcsány második kormányzati ciklusának kezdetén kitört az őszödi botrány: a miniszterelnök bevallotta, hogy hazudtak éjjel, hazudtak nappal, és mindent teljesen elkúrtak. Ekkor Orbán ajándékba kapott négy évet, amikor kénye-kedve szerint püfölhette a szocialistákat. Ki is használta a lehetőséget, hiszen büntetlenül és brutálisan cselekedhetett. Gyurcsány pedig a lehető legrosszabb módon reagált. A békés tiltakozókra ráküldte a rendőrséget. Lehetővé tette Orbán számára, hogy legyen népszavazás az egészségügyet és a felsőoktatást illetően. Mindkettő fontos dolog volt, de nem bírt jelentőséggel, mert a közvéleményt az érdekelte, hogyan lehetne végre kinyírni Gyurcsányt. A reformok elbuktak. A miniszterelnök elvesztette irányítását a gazdaság felett, amelyet villámgyorsan bedöntött az Amerikából induló globális válság.

Volt olyan pillanat, amikor mindenki, a szocialistákat és Orbán köreit is beleértve a vezérre szegezte tekintetét, és azt várta, hogy véget vet a kínos színjátéknak, és beleegyezik az időközi választásokba. Orbán erre nem volt hajlandó. Sokkal inkább kedvére való volt, hogy lássa, amint ellenfelét maga alá temeti a káosz, kivérzik és végül olyan megalázó módon bukik el, mint előtte még egyetlen miniszterelnök sem. 

Négy évvel korábban Gyurcsányt a magyar Tony Blairnek nevezték, 2010-ben az anyák elfedték serdületlen gyermekeik szemét, amikor meglátták, nehogy megálljanak a növésben. Ebből a tapasztalatból Orbán olyan következtetést vont le, amely uralmának hajtóerejévé vált. Utálhatnak, de elég megmutatni, hogy van nálad sokkal rosszabb is, és rögtön államférfiként fognak tisztelni.

A korszakhatárt jelző 2010-es választáson Orbán kétharmados többséget szerzett. Ez azt mutatta, hogy a politikai színtér közepén ott áll ő, és körülötte egy csomó szerencsétlen nímand. Nem volt már Gyurcsány, aki otthagyta a szocialistákat, alapított egy törpepártot, és a margóra szorította magát.

A lengyelekkel ellentétben a magyar választók nem bizonyultak bosszúszomjasnak. Elég volt, hogy a kétharmad porig alázta Gyurcsányt. Az addigi üzemanyag kezdett elfogyni. Az ellenzéknek vezére sem volt, mert már csak papíron létezett. Nem volt olyan köztársasági elnök sem, akit azzal lehetett volna vádolni, hogy alattomosan fékezi a reformokat. Nem volt ellenség. Orbánnak tehát ki kellett találnia egyet.

Kezdetben úszott az árral. Abban az időszakban ugyanis nőni kezdett az új uniós államok önállósága. Az egykori keleti blokk országai évekig zörgették a nagyok ajtaját – a kommunizmus alatt felvett kölcsönök visszafizetése ügyében vagy a NATO- és uniós csatlakozás miatt –, aztán agresszíven lökdösődni kezdtek Brüsszelben. Amikor Orbán hatalomra került, már megindult a roham az Unió ellen: a Kaczynski fivérek (Lech Kaczyński lengyel elnök volt 2005-10-ben, ikertestvére Jarosław Kaczyński pedig miniszterelnök volt 2006-07-ben, most pedig a lengyel kormánypárt elnöke – a szerk.) és Vaclav Klaus (cseh elnök 2003-13-ban) vezették. Néha igazuk volt, például amikor Lech és Jaroslaw bírálták Németországot, amiért Lengyelország háta mögött egyezett meg az oroszokkal a gázszállítás ügyében, vagy amikor azért harcoltak, hogy megmaradjon a nizzai szerződésben rögzített súlya a lengyel kormánynak az EU tanácsában. Tehát néha tényleg igazuk volt, de általában csak handabandáztak. Senki nem suhintott oda olyan hidegen kiszámított módon, mint Orbán.

Klaus euroszkepszise professzoros, intellektuális volt, áthatotta a Brüsszellel szemben érzett felsőbbségi érzés, Kaczynskiék pedig érzelmi alapon ragadtatták el magukat, attitűdjüket átszőtte a nehéz történelmi örökség, a komplexusok és az a tény, hogy semmit nem tudtak a Nyugatról. Ehhez képest Orbán úgy viselkedett, mint a sunyi bokszoló: hirtelen teljes erőből orrba vágta ellenfelét, aztán hátralépett és kezét nyújtotta a megegyezési készség jeleként. Ezt a módszert ő maga nevezte pávatáncnak. A budapesti tömeggyűléseken az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította, aztán elrepült Brüsszelbe, vállat lapogatva nyájasan haverkodott Barrosóval és Junckerrel, és szinte mindent aláírt, amit elétettek.

***

Ez a cikk a Jagelló Klub (Klub Jagiellonski) nevű lengyel társaság oldalán jelent meg eredetileg, 2018. október 30-án, lengyelül. A pártoktól független szervezet politikáról, gazdaságról, történelemről és kultúráról ír elemzéseket, illetve javaslatokat tesz a kormánynak. A cikket Dariusz Kałan elemző, újságíró írta. Cikkei többek között a tekintélyes krakkói katolikus társadalmi-kulturális hetilapban, a Tygodnik Powszechnyben, és a balliberális véleményformáló Politykában jelennek meg. 2012 és 2014 között a Lengyel Külügyi Intézet munkatársa volt. 

Az írást önmagában is érdekesnek találtuk, és különösen izgalmas látni, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről. Mivel a cikk lengyel közönségnek készült, ezért a szerző lengyel példákkal magyaráz néha. Ilyenkor igyekeztünk rövid magyarázatot fűzni az eredeti szöveghez. A cikket Kovács János fordította magyarra. 

Forrás: 444.hu