Mégis, most a holokauszt emléknapján hadd írjam le, ami eszembe jutott.

Pokorni Zoltánnal az ősidőkből ismerjük egymást:együtt alapítottuk - kiváló kollégákkal egyetemben - a PDSZ-t, együtt küzdöttünk valaha az oktatási műhelyek autonómiájáért, a szabad iskolákért.

Zolival rengeteg mindenben egyetértettünk az évek során, s talán annál is több mindenben nem, valahai, s azóta elhunyt pártom az SZDSZ és az ő (valahai?) pártja eszmerendszere végtelen távolságba kerültek.

Mindig becsültük egymást (talán ezt írhatom, így, kölcsönösen) és figyeltünk a másik szavára.

A napokban egy ország figyelt fel Pokorni Zoltán szavaira, amikor olyasmit tett, amire bátran idézhetjük a költőt: "nem középiskolás fokon" tanított, adott mintát, miközben végtelenül őszinte és személyes volt.
Különös és megrendítő gesztus, művészektől megszoktuk - gondoljunk csak Esterházy Péter Javított Kiadás című munkájára -, politikusoktól nem.

Nincs felelősségünk szüleink, nagyszüleink tetteiért, de van dolgunk, felelősségünk elrendezni azok következményeit. Van, lenne dolgunk beszélő viszonyban maradni. Nincs semmi közöm hozza, mégis belső büszkeség töltött el egykori harcostársamat hallgatva.

Hiszen ez volna a dolgunk, s így lenne a dolgunk:az elmaradt kibeszélést pótolni, katartikus erővel láttatni a múltat és a múlt generációkon át terjedő fájdalmát.

Nyilvánvaló, ahogy rettenetes teher a tudás, hogy felmenőink a vészkorszak áldozatai voltak, legalább olyan fájdalmas belegondolni abba, hogyha a bűnösei voltak. Hiába nincs semmi felelősségünk, gondolkodásunkra bizonyosan hatni fog.

Kire így, kire úgy. Pokornira most úgy hatott, hogy egy országnak ajánlott gondolkodnivalót:

"... azt gondolom a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban, hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt. (...)
Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban."

Pokorni szavai a holokauszt 75 évfordulóján erős támpontot adnak ahhoz, hogy a nemzeti emlékezet új lendületet kapjon, serkentsük annak átgondolását, hogy milyen közös félelmek, fájdalmak, veszteségek hordozói vagyunk. Ha ezt az utat bejárjuk, mind gazdagabbak, s újabb borzalmaktól védettebbek leszünk. Valaha elkezdtünk valamit tenni az iskolákért közösen, sajnos Pokorni pártja most mindent megtesz, hogy az iskola borzalmas hely legyen, ellenkezője mindannak, amit a XXI. Században kínálnia kéne attitűdben és tudástárban. Ez a munkánk tehát kudarcosan áll. Szívből kívánom, hogy a Zoli szavai által most elindult közgondolkodás viszont termő talajon jó irányba vigyen minél többeket.

Horn Gábor