h i r d e t é s

Politikai hatalom és a dolgos Nemzet nem ismerik egymást!

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Politikai hatalom és a dolgos Nemzet nem ismerik egymást!

2018. december 08. - 15:08

 

A nagyhatalmi gyámság megszűnésével előkerültek, hasonló helyzetben (volt néhány ilyen az elmúlt 150 évben) a telivér magyar sarjak, hogy távolabbi példát hozzak, Tisza István, akik abból a gyakorlatias fajtából származnak, akik tudják jól, megtanulták azt az egy tudományt, hogyan kell valamilyen döntést „keresztülverni” a taggyűléseken, kaszinókban, vagy a kormányüléseken és a Parlamentben. A magyar dzsentri erőteljes típusa ők, akikről a szocialista rendszernek nevezett államiság idején azt gondoltuk volna, régen kiveszett a magyar kultúrából, mint az ukránokból a sovinizmus, a szovjet időkben. De visszaköszönt, Isten a megmondhatója, miért?

A gondnokságtól megszabadult és megszabadított politikusok egyike sem volt messzire látó, nincsenek elméletei, ami gondolatuk volt, bizonyos józansággal, a hétköznapi szükséges tennivalókból szűrődtek le. Apróbb, nem éppen hosszabb távra tekintő, egyszerűbb társadalmi viszonyokból általában elfogadható következtetéseket tudtak levonni, majdnem hasonló intelligenciával, mint a saját munkájában a magyar paraszt!

Pártpolitikai ügyekben ügyességre tettek szert, de teljesen vaknak bizonyultak minden iránt, ami ezen a látóhatáron kívülre esik.

Vakok voltak a szociális ügyek igazgatásában, vagy nem is akartak ebben tájékozottnak lenni! Nagy szociális problémák tekintetében alig hangzott el tőlük egyetlen értelmes gondolat és főleg cselekvés!

Pártos taktikai dolgokban jártasak voltak, amennyire ebben éles megfigyelők voltak, annyira elkerülte őket minden, ami egy ország, egy nemzet életében, fejlődésében, jövőjében fontos lehet! Nehéz lenne ráfogni a magyar politikai elitre, hogy ennek vagy annak a fejlődésbeli áramlatnak, ami a világ fontosabb, meghatározó részein már folyamatban volt, a kifejezője akart volna lenni.

Többnyire a kedvenc szórakozásuk a gazdaságtan területére korlátozódott, de ez is csak amolyan passzióként, mint másoknak, a versenylovakhoz, vagy a fajtakutya tenyésztéséhez való vonzódás!

Valamilyen érthetetlen oknál fogva kedvelték a közgazdasági „istálló szagát”! Ebben is legfeljebb a műkedvelő amatőr szinten gondolkodtak, egy-egy gazdasági, felületes spekuláció iránti vonzódásuk tartotta fogva őket. Az már távolabb állt tőlük, hogy egy-egy gazdaságpolitikai gondolat, netán terv szociális következményeit mérlegeljék, ahogyan ma sem szokás, beleértve az ökológiai szemlélet hiányát!

A mi, gyámság alól felszabadított politikusaink, intellektuálisan és erkölcsileg olyan messze voltak ettől az összefüggéstől, mint összehasonlításképpen, Széchenyi Istvántól a versenylovak menedzserei, istállómesterek, akiket ő alkalmazott!

Amit modernizmusnak éltek meg, rövidlátó, pártpolitikai és gazdasági-spekulációra épülő menedzser-modernizmus volt. Az erőszakkal szívesen éltek, alkalmazták, ami sajnos, nem fér össze a parlamentarizmussal!

Az országot személyes ambíciók „versenypályájának” tekintették, nem termőföldnek és dolgos munkáskezek által fenntartott nemzetnek!

Hiába vannak és voltak választások, azon nem változtatna több ezer választás sem, hogy vérré váljon, a parlament nem egyes provinciálisan élő és elmélkedő, felsőbbrendűségi tudattól önmagukat elkápráztató urak dőzsölésének színtere, hanem egy produktív, sokszínű kultúrájú nemzet felelős szervezője és védelmezője!

Voltak olyan, művelt politikusok, akik majdnem minden gazdasági és szociális ügyhöz, a kettő összekapcsolódásához értettek! Szellemük nagy befogadóképességgel, nemzetközi ismeretekkel rendelkezett! Amikor azonban valamilyen kialakított, rendszerben átgondolt elképzelés kezdett volna megvalósulni, Isten tudja miért, kicsúszott kezükből az irányítás!

Amikor a valóságos helyzetekkel kapcsolatba kerültek elképzeléseik, soha nem kapcsolódhattak a realitásokhoz.

Pedig minkét tulajdonság fontos volt és ma is az, a politikusi nagyság eléréséhez. Ha a szellemhez nem kapcsolódik a tevékeny akarat, a megvalósítás nem válik társadalmi, pozitív változások forrásává, a dolgos nemzet által elvégezhető munka, az okosan átgondolt tervek nyomorék, ideológiai szóvirágokká válhatnak. (Példaként említem Gróf. Apponyi Albert személyiségét).

A nemzetközi közösségek, mint maga a magyar társadalom is, nem egy adott, változatlan dolog, amit igazgatni, megtartani kell, hétköznapi rutinszerűen, mint egy terméket változatlan szériájú üzemben menedzselni.

Az élet változik, a politikusnak fel kellene ismerni a változásoknak a lényegét, következményeit előrelátva alkalmazni a nemzet sorsának irányításában.

Politikusaink nagyra törtek, mindenféle apróság, házszabályok, rendeletek alkotásában, pedig nem ezeket, hanem a parlamentet és az alkotmányos jogrendet kellett volna rendbe tenni.

Mint ahogyan ma is erre lenne szükséges vitát folytatni, nem mellékes ügyekkel elterelni a figyelmet a nemzet sorskérdéseiről!

Andrássy Gyula tisztán látta, hogy Tisza Istvánnal nem csak az egész parlamentarizmus borul fel, hanem zsákutcába hajtja a dolgos nemzetet, ha nem rosszabb irányba.

Hasonló a helyzet a mai értelmiséggel és a gondolkodó állampolgárok bénultságával! Tudják a rossz irányt, de nem képesek enyhíteni az esetleges ártó következményeken. Nála, Andrássynál sem a parlament volt a legproblematikusabban működő politikai intézmény, inkább sajátos, „nemzetiszínháznak” vélte! Eszköznek, a nemzet, az ország védelmének, életképességének, munkájának és egészségi állapotának megerősítéséhez. Ami kudarcra volt ítélve.

Tisza Istvánt, Andrássy Gyula éppen ezen a ponton tartotta veszélyes politika vezetőnek, mert minden parlamenti és azon kívüli megnyilvánulása a királyi trón lábait akarta érezni maga alatt!

Az intellektuális magyar politikus személyiség, (a szabadelvű, humánus és demokratikusan gondolkodó Weimari Köztársaság politikai értelmiségének tragédiája is ez lett) mindig is sérülékeny volt!

Benne minden tekintetben a morális értelem, széleskörű tudás és empátia munkálkodott! Felületes tetszelgésekre nem vállalkozott! A dolgos népet nem butítani, hanem fejlődését elősegíteni hivatott az intellektuális politikai alkat! Az erőszakkal szembe nem lehet morális értékekkel felvenni a harcot!

A magyar politikai elit, a nagyhatalmi gyámkodás alól felszabadított politikai létben, egy-két rövid időszaktól eltekintve, nem volt képes túllépni saját egoista, provinciális korlátjain. Ha pedig túllépett, környezete elfojtotta a nemzet iránt elkötelezett ambícióit.

Befejezés, még nem „végszó”.

Hasonló, ha nem is minden részletében, ma is a magyarországi, parlamentáris demokrácia, ami éretlenebbnek mutatkozik, mint a munkáját napról-napra gondosan és tisztességesen végző, dolgos népesség!

Valamiért ez a kettő, a politikai hatalomgyakorlás és a dolgos nemzet, amire sokszor hivatkoznak, elkerüli egymást, párhuzamosan „vegetálnak”, pedig így egyiknek sincs optimizmussal kecsegtető jövője!

A remény csak annyi és elég csekély, hogy valahol a végtelenben ez a párhuzamosság egyszer majd egymásra talál!


 

h i r d e t é s