A Fidesz országlásának haszonélvezői szinte minden olyan területet az ellenőrzésük alá vontak, melyek pénzt fialnak, vagy erős befolyást biztosítsanak a jövőben. Az ellenzék pártjai vagy a sebeiket nyalogatják, vagy egymás ellehetetlenítésén fáradoznak, esetleg saját hitelességük visszaszerzésén munkálkodnak. A helyzet tehát rossz, de kérdés, hogy a változás reménye is végleg elúszott-e. Ha van valami biztató ebben a helyzetben, az az, hogy nem csak az ellenzéki érzelmű polgárok, de a kormánypártiak is belefásultak az utóbbi nyolc év folyamatos hadakozásába.

A Fidesz számára az lenne a legideálisabb, ha az elkövetkezendő választásokon megszokásból szavaznának rájuk a magyar polgárok. Már nem kell ideológia, meggyőzés, pörgős kampány, az emberek (ha kis számban is) elbandukolnak a szavazófülkéig, és jobb híján behúzzák az X-et a kormánypártra. Az április 8-i választásugyanis már felvillantotta annak a lehetőségét, hogy Magyarország eljuthat arra a pontra, amikor állampolgárai arra a pártra voksolnak, mely uralja az életüket, és ennek következményeként pontosan tudják, hogy mit várhatnak el ettől a politikai erőtől. És valljuk meg őszintén, ma nincs egyetlen párt sem hazánkban, melytől sokat várnának a választók.

Lassan egy évtizede próbálja ezt az állapotot konzerválni a magyar társadalomban a Fidesz. Folyamatosan harci lázban tartotta a táborát, fárasztotta, majd ledarálta a másik oldalt, aztán pedig igyekszik elvenni mindent a legyőzöttektől. A magyarok pedig azt látják, hogy a hangzatos ideológiák mögött kicsinyes gazdasági érdekek húzódnak meg, és olyan csoportok alakítják az életünket, melyek számra a kampányok csak politikai termékek, melyeket úgy kell eladni, mint bármelyik mosóport. A cél az, hogy a magyar választópolgár inkább védje magát valamitől, minthogy bármit is építeni tudjon. Tudatos destruktív szemléletével az Orbán-kormány elvette tőlünk azt az illúziót, hogy léteznek állandó értékek és hosszútávú célok a politikában.

Az egész kultúrharc igazából izzadságszagú pótcselekvés.

Megalázott sajtóval, kivéreztetett oktatással és egészségüggyel, propaganda célokra használt sporttal, az oligarchák csettintéseire működő gazdasággal vág neki a negyedik Orbán-kormány annak a parlamenti ciklusnak, melyben már biztosan nem érvényesülnek a klasszikus plurális demokráciákra jellemző szabályok. Az ellenzék annyira sem tudja majd fékezni a kormányzati akaratot, mint eddig, a bírók, az ügyészek, az alkotmánybírák már alig tudnak (vagy akarnak) fejtörést okozni a hatalom embereinek, a szakmai szervezetek pedig sokkal szervilisebbek lesznek, mint eddig. Van egyáltalán remény arra, hogy ne térdig meghajolva járuljanak a kormány elé azok a szakmai, intézményi vezetők, akik valaha a kormányzati ellensúly garanciái voltak?

Az egyetlen bizakodásra okot adó körülmény, hogy a kormányzati oldalon is kifújni látszik a lendület. Ha csak a Fidesz potentátjai által újraindított kultúrharc első csatáit vesszük szemügyre, érződik az egész mögött a visszafogott harci kedv. Néhány kormányzati megmondó ember igyekezett tűzbe hozni saját táborát, és első menetben azok ellen a mérsékelt pártkatonák ellen vezényelni nem túl népes seregüket, akik szerint a kultúra területén különösen ízléstelen lejárató, megbélyegző hadjáratokat folytatni. El lehet távolítani olyanokat a kulcspozícióikból, akik szerint egy mű nem elsősorban jobboldali vagy baloldali, hanem jó vagy értéktelen, ám ettől még nem fogják az emberek kidobálni a magyar kultúra hajójából azokat, akiket nem kedvelnek a kormány kultúrharcosai.

Az egész kultúrharc igazából izzadságszagú pótcselekvés. Annak a jele, hogy menekültek hiányában kifulladni látszik a migráció témája, és egyébként is, kétségbeesetten próbálnak új ellenségeket felhajtani a kormány propagandistái, mert a régieket vagy legyőzték, vagy már nem érdemes küzdeni ellenük. A negyedik Orbán-kormány nagy dilemmája kezd kirajzolódni előttünk: Már mindenkinek nekimentek, akit nem szeretnek, és döntő többségüket el is távolították az útból, ám most valami olyasmivel kéne előállni, ami közös értékként él bennünk, és érdemes is felépíteni azt. Eddig azon kívül, hogy látványosan a múltba réved a kormány, semmi érdemlegeset nem sikerült felmutatniuk.

Nyíltan nekimentek például Soros Györgynek, de csak szőr mentén merték dicsérni Putyint vagy Erdogant. Elutasítják a liberalizmust, ám a mai napig nem tudtuk meg, hogy mi is az illiberalizmus lényege. Folyamatosan ostorozza Orbán Viktor az Európai Uniót, ám egy morzsányit nem tudtunk meg arról, hogy milyen szövetségi rendszert képzel el helyette. Könnyebb állami kampányokkal menekültek ellen hangolni a magyarokat, mint a migrációs problémát a lényegénél megragadni, és valódi megoldásokat kidolgozni. Ha egy kormány csakis destrukciós eszközökkel operál, előbb-utóbb hiteltelenné válik, mert ha valaki csak rombol, arról egy idő után nem hiszik el, hogy építeni is tud. Ahogy egy bölcs dakota mondás tartja: 

"A sápadtarcúak szeretik a biztonságos kőházaikat, de amikor jön az ellenség, nem tudják azokat magukkal vinni, mint ahogy mi a sátrainkat.”  

Forrás: Szegedi Kattintós