Régen az átlagember eldönthette, hogy meddig titkolózik. Ha megunta, egyszerűen elmondta valakinek a titkát, és így aztán idővel a titok megszűnt titok lenni.

Ma már nincsenek titkok. Persze az illúzió még létezik. Az átlagember továbbra is azt hiszi, vannak titkai, amelyek felett rendelkezhet. Amikor az átlagember elolvassa az 1984-et, akkor elborzad az ötleten, hogy a televízióján keresztül a „nagy testvér” megfigyeli a szegény főszereplőt.

Sajnos az átlagember sem az 1984-et nem olvassa el, de még a mindennapi híreket sem. Ha elolvasná, akkor tudná, hogy 2013-ban az USA kormánya beismerte (ezt többek között Edward Snowden-nek köszönhetjük), hogy lehallgatnak és megfigyelnek mindent, szinte az egész világon. A mindent nem túlzás, minden telefont, mobiltelefont, minden számítógépet, minden email és egyéb kommunikációs fiókot (pl. Skype) és minden eszközt, ami képes az internetre csatlakozni.

A mobiltelefonokban, laptopokban és újabb televíziókban már eszköz szinten benne a funkció, hogy észrevétlenül bekapcsolható rajtuk a mikrofon és a kamera. A „nagy testvér” akkor nézelődik a kamerán keresztül és hallgatózik a mikrofonon keresztül, amikor csak akar.

Természetesen ezek a lehetőségek nem csak az USA kormányának állnak rendelkezésre. A mi kicsi országunkban ugyanez történik. Minden kormánynak rendelkezésére állnak a megfelelő eszközök ehhez. Pár évvel ezelőtt kiderült, hogy a mi országunk kormánya is megvásárolta azt a megfigyelő rendszert, amit a fejlettebb országok is használnak (Finfisher, 2013). Ezek az eszközök már a kódolt kommunikációt is képesek feltörni.

Mivel azt már tudjuk, hogy nincsenek titkaink, mert mindenhol megfigyelnek minket, még akár a hálószobánkban is, felmerül a kérdés, hogy miért? Mi hasznunk nekünk állampolgároknak abból, hogy megfigyeljük magunkat? Az alkotmány szerint a kormány olyan dolgokat tesz, ami a hasznunkra van, így nyilvánvaló elvárás, hogy a megfigyelésünk számunkra hasznos legyen.

Miközben az átlagember élete egy nyitott könyvvé válik, a kormányzat szinte mindent titkosít, ami a saját tevékenységére vonatkozik. Ma már nem csak a katonai beruházások titkosak, de a kormányzat szinte teljes pénzköltése. Alig van beruházás, amelynek a pénzügyei nyilvánosak. Minél furcsább egy beruházás, annál titkosabb.

Ne higgyük azonban, hogy ez csak a mi országunkra jellemző. A nagyobb beruházások, a furcsán magas költségvetésű állami megrendelések gyakran válnak hirtelen államtitokká, amikor a sajtó, vagy a civil szféra érdeklődni kezd, más országokban is. Ha azt gondolja valaki, hogy ezek azonos okokra vezethetők vissza, talán nem téved.

Végül nem maradt más hely a magánéletnek, csak az emberi tudat. A gondolataink még a sajátjaink, és amíg nem mondjuk el senkinek, nem írjuk le sehová, nem mondjuk ki hangosan még egyedül sem, addig titok. Addig az állam nem tud róla, addig magányügy. Ez maradt. Egyelőre a gondolatainkat még nem tudják megfigyelni.