Az előválasztás fontos tanulsága volt, hogy az ellenzéki szavazók sokkal okosabbak és jobb az ízlésük, mint a parizeres álproliskodásra kalibrált tiktok-bohóckodás. Az országgyűlési választás ellenzéket lebontó eredménye pedig szinte biztosan abból következik, hogy Jakab Péter nem tudta szállítani a 2018-as Jobbik-szavazókat az összefogásba.

A Jobboldali Ifjúsági Közösség a Fidesz környékén mozgó fiatalokkal indult még az előző évezredben, hogy aztán Orbán polgári körétől elrugaszkodva álljon össze Csurka István pártjával, hogy a 12 évig tartó Vona-korszakban a vállalhatatlanul szélsőséges kezdeti szólamoktól és a pesti barikádoktól a Spinoza-házig meneteljen. Folyamatosan erősödve, a legnagyobb ellenzéki erővé válva, végül a 2018-as üvegplafonnak nekifeszülve, amit nem sikerült áttörniük. Az új elnök, Sneider Tamás a Jobbik egyik hagyományos rekrutációs bázisából, a valamikori szélsőjobboldalról érkezett, de rövidke regnálása alatt maga szürke maradt, a párt pedig irreleváns, ami egy csúnya, alig küszöb fölé vergődő EP-eredménnyel járt.

2009-ben még robbantottak a váratlanul sikeres szerepléssel, három brüsszeli mandátummal, ennek kontrasztja lett a 2019-es egyetlen székecske.

Az új elnök, Jakab Péter a váltáskor mindent megkapott. Vona induló támogatását és a neki tetszetős vezetést is. Kilódíthatott minden ellenkezőt, akár ős-jobbikosokat is az ajtón. Övé lett a párt teljes infrastruktúrája, és egy korábban soha nem gyakorolt privilégium: egyszemélyes projektté tehette a korábban csapatjátékos Jobbikot. A párt megjelenései, üzenetei egyetlen ember, a pártelnök-frakcióvezető parlamenti felszólalásain, közösségi médiás aktivitásán keresztül jelentek meg. A Jobbik Jakab Péterré lett.

Aki azonban nem egy vizionárius, nem egy programot és perspektívát adó figura. Nem akarok igazságtalan lenni: nem tudom, mennyivel okosabb a valódi Jakab a mutatott képnél. Szinte biztos, hogy érdemben többet gondol és szélesebb a szókincse is, mint ez a krumplis avatár. A média-Jakab azonban viszonylag hamar kifogyott a munícióból, ugyanis az ingerküszöb fel-, és az igényszint lenyomása előbb-utóbb vállalhatatlan produkciókra visz. A parlamenti viktóriázás (emlékszünk, ugye?) és az előválasztási kampányhajrában a kényszeres visszatérés a parizerfotózáshoz; a fesztiválszatyros sziauramozás, meg amolyan borsodi Májkel Gyekszonként a tiktokos moonwalk bemutatása már inkább elfordulásra késztethette a közönséget.

Megvan a vonatkozó idézet a Ford Fairlane-ből? A szívószál, az.

Mindannak, amit Jakab Péter csinált, kiváló megmérettetése volt az előválasztás. Kideríthettük, hogy a nagyhangú frontember mögött mi történt a párttal: jöttek vagy mentek? Összevethettük, hogy a vágott és többszöri nekifutásra felvett videók után hogyan teljesít élőben, kérdésekre válaszolva, vitában – és ne feledjük, ő volt az egyik olyan miniszterelnök-jelölt, aki az obligát Partizán-interjút sem vállalta. Okkal: belőle sem daráltak volna kevesebbet, mint szegény, jóhiszemű Momentum-elnökből. De így is kiderülhetett végre, hogy a gondosan lepróbált, vidéki haknikon „kicsiszolt” párperces parlamenti produkciókon túl, hosszabban mit tud mondani a világról, és rólunk, magyar emberekről. Nem sokat. És főleg: lemértük, hány olyan ellenzéki szavazó van, aki nem pusztán rálájkol a Jakab-produkciókra, nem pusztán térdcsapkodva idézi a jómegmondást, de éles helyzetben Jakabot is választja a többi ellenzéki jelölt helyett.

Az előválasztás erre már világos választ adott. Kevéske. Elvérzett a vitákon, kizuhant az első fordulóban. Ez már intő jel kellett volna legyen. Az országgyűlési választás végül adatolta, méretre is vágta a projektet: a korábbi 26 helyett kábé 9 képviselőjük lesz. A Jobbik bajban van, mivel sorsát hozzákötötte valakihez, aki a párt felemelése helyett egy egyszemélyes projektet indított, melynek kapacitása ennyi. Némely homofób ocsmányságot megtartottak (lásd melegellenes törvény megszavazása), de ezeken kívül mindent föláldoztak, ami a párt korábban volt. Eme „áldozat” egy jó részét egyébként személyesen, liberálisként üdvözlöm, naná. De cserébe nincs más, csak kaptak egy, bocsánat, de bohóc- és cselédszerepet. Azt például már az előválasztási kampányban sem lehetett elképzelni, hogyan nyitna meg Jakab egy kormányülést, vagy miként tárgyalna az európai kormányfőkkel a Tanácsban, pláne egy Dobrevhez képest. Most pedig itt a 2022-es választás utáni kérdés: milyen párt akar lenni a maradék Jobbik? Márki-Zay bukása után megpróbálkozik-e az olyan sokszor feldobott „valódi konzervativizmus” képviseletével? Vagy tud-e egy amolyan modern kisgazdapárt lenni, vidéki bázissal ÉS programmal, innen a helyi gazdaság zöld és lokálpatrióta gondolatával, onnan a nemzeti elkötelezettséggel megtámasztva, kulturáltan euroszkeptikus felhangokkal? Esetleg továbbra is abban bíznak, hogy ha Jakab még sokkal-sokkal-sokkal ordenárébban kiabál a parlamentben, ha még sokkal-sokkal-sokkal több animgifet pakol az instasztorikba, akkor majd legközelebb jól leveri Orbánt? (Szeged.hu)