Az emberek többségére az jellemző, hogy sosem a lényegről beszélnek. Az emberi gondolkodás hülyeségeken, kicsinyes dolgokon akad meg és tovább siklik fontos kérdéseken.
Miért vitatkozunk évezredek óta azon, hogy van Isten, vagy nincs? Akár van, akár nincs, az Univerzum ugyanolyan törvény szerint halad tovább és mi pont azt az egy törvényt nem követjük. A másik logikátlan dolog azt állítani, hogy egy ateista Istentelen és egy hívő pedig nem Istentagadó.

Bizonyítom.

Ha azt állítjuk, hogy az ember tudattal rendelkezik, akkor az létezik, amit a tudat befogad. Ha egy ateista Istent egyáltalán megemlíti, akkor tudja miről beszél, tehát van Isten tudata. Egy hívő pedig pont fordítva. Amint kimondja Isten nevét, határt von köré, saját korlátok közt működő agyának korlátait és ezzel tagadja az Ő Mindenhatóságát.

Nos, láthatjuk, hogy vitánk mezsgyéje nagyon szűk. Egymás közt lefolytatott adok-kapok játékunk nevetségesen kicsinyes. Nekünk van egy Istentől kapott szabályozásunk, amit emberi szintre butítunk magyarázatainkkal, nekik pedig emberi „butított” szabályozásuk van, amit folyamatosan tökéletesítenek. Sosem találkozunk középen? Vagy elhaladunk egymás mellett?
Mindeközben millióknak kell meghalniuk a szabályozások eltérő értelmezése okán. Valamit nagyon nem jól csinálunk.

Az említett szűk mezsgyében könyvtárakat töltünk meg értelmező tartalommal, de elfelejtünk boldognak lenni, szeretni. Tán erre is szabályozást kellene létrehozni?

Házikedvencet veszünk, mert tőle kapjuk meg azt a szeretetet, amit ember már nem képes adni.
Pedig a házikedvenc nem könyvből tanulta, hogy mit kell adnia. Istentudata sincs. Egyszerűen egy Istentudat nélküli Muszlim. Igen az, hiszen az valóban azon a pályán él, kötődik hűséggel gazdájához, amit Allah elrendelt számára. Eszébe nem jut lázadni, több bért kérni. Mégis, eljutottunk oda, hogy sokszor többet ad, mint egy tudattal rendelkező ember. Számít akkor, hogy ebben a tudatban ott szerepel Isten, vagy nem?

A tudatom az enyém. Úgy állítom be magam számára, ahogy életem, boldogulásom számára a legjobb. Ezt ne magyarázza meg nekem más. Hitem szerint ezt a szabadságot adta nekem Allah. Erre húzom rá a környező világból származó ismereteket, ami világértésben, valóságlátásban illeszkedik erre a vázra. A váz stabil, nem változik. Számomra ez a Korán. A ráadott ruha, alkalmazások pedig korhoz, helyhez alkalmazhatók. Ha nekem ez a szisztémám és működik, senki ne győzködjön arról, hogy ez maradi, brutális és emberiség ellenes. Ez szisztéma! A ruhát ne keverje össze senki a testtel, amire az felkerül. Igen, vannak, akik ódivatúak és régi ruhát öltenek. De ettől még nem a test, vagy abban a váz hibás.

Egy fontos tény mellett elmegyünk. Mindannyian készen kapunk egy vázat. Csak egyikünk tudatosan használja, a másik cserélgeti benne az elemeket. De egye fene, cserélgesse. Nem az a lényeg, hogy végül mindketten működő testtel izomzattal, aggyal dolgozzunk egy közös fennmaradásért?
Egy gyárigazgató szempontjából biztos, hogy a gépek, humanoidok a jövő. Jobban, gyorsabban, pontosabban dolgoznak, mint az ember, akinek képességei végesek. Csupán tegyük fel a kérdést. Szükségünk van-e a jövőben is boldogságra, szeretetre? Mert ha igen, akkor a másik térrel is foglalkozni kell és ebben a hit élménye is benne van. Nem a hiszékenység, hanem a hit élménye.

Távol kerülünk az élményektől. Pedig az élet nem másra való, mint élmények gyűjtésére. Ha ezek értékeket eredményeznek, megérte élni az evilágon és a túlvilágon. Az élmény szó magában hordozza az örömöt. A hit élménye is öröm. Feltéve, ha nem mások előtti tetszelgésből, hivalkodásból tesszük.

A következő történet bemutatja legtöbbünk hozzáállását az imához. Az eset Délkelet Ázsiában történt. Egy ember imára állt fel. A lehető leggyorsabban túl akart lenni rajta, amint azt legtöbben tesszük. Egyszer csak hallotta, hogy az ajtó kinyílik mögötte. Mintha valaki belépett volna a szobába.
Erre ő mélyen meghajolt (ruku’), majd hosszasan leborult (szudzsud). Amikor befejezte az imát látta, hogy mi volt az ajtónyitás oka. Döbbenetére egy kutya volt!
Ma egy kutya miatt képesek vagyunk imánkat tökéletesíteni! De eszünkbe sem jut a meghajlást és leborulást a Teremtőnk miatt elvégezni ilyen átéléssel.

Ha ezen a szinten van Isten tudatunk, akkor nem teljesen felesleges a hívő-ateista vita?

Ezzel együtt megjegyzem, hogy Allah tilalmat rendelt el minden olyan leborulásnak, ami nem Őt illeti:

Among His Signs are the Night and the Day, and the Sun and the Moon. Adore not the sun and the moon, but adore Allah, Who created them, if it is Him ye wish to serve. (Quran 41:37)

Jelei közül való az Éj, a Nappal, a Nap és a Hold. Ne boruljatok le a Napnak, se a Holdnak, hanem Allahnak boruljatok le, Ki ezeket megteremtette, ha Őt akarjátok szolgálni. Korán 41:37)

A próféta (béke reá) pedig véget vetett annak a hagyománynak, hogy ember előtt egy hívő leboruljon. Ehhez képest elég messze kerültünk. Még egy kutya miatt is földre vágjuk magunkat, közben hitvitákba bocsátkozunk. 1400 éve, amikor az Korán kinyilatkoztatásai kezdődtek, magasabb szinten álltunk. Akkor az Iszlám vezetett ki a sötétségből a világosságba, ma pedig fordítva van. Nem az Iszlám, hanem korrupt elöljáróink vezetnek minket tudatlaságunk által a világosságból a sötétségbe az Iszlám tanításait kiszakítva kontextusaiból. Érdek, hogy tömegesen hülyék maradjunk, mert csak így tudják eladni azt, ami náluk van.
Nem nyugtat meg az a tény, hogy máshol is ez a helyzet. Akkor mit tegyünk? Tanuljunk, képezzük magunkat, mélyedjünk el imáinkban, vagy vitatkozzunk valamiről, amiben tudatlanok vagyunk? Mielőtt bárki hitetlenséggel vádolna: hiszem és vallom, hogy van Isten! Követőket nem látok sokat.
Más emberek követőit viszont milliónyit!