Számításaik szerint évente a GDP 0,01 százalékát kellene a mélyszegénységben élők megsegítésére átcsoportosítani,

ahhoz, hogy ne éljenek közöttünk hajlék nélküli, éhező, az elemi létfeltételektől is megfosztott emberek.

Ez éppen annyi pénz, amennyit a vizes-világbajnokság megnyitójára elköltött a kormány.

Ugyancsak az ILO számításai szerint a relatív szegénység felszámolásához jóval több pénzre, legalább évi 300 milliárd forintra lenne szükség.

Az efféle összehasonlítások persze mindig sántítanak, hiszen míg a világbajnokságra elköltött pénz egyszeri kiadás, a szegénység felszámolása érdekében évente lenne szükség erre az összegre.

Első ránézésre az ilyen számítgatásokat akár demagógnak is nevezhetjük, hiszen nem vitás, hogy egy nemzet életében szükség van ünnepnapokra, olyan közös teljesítményekre, amelyekre büszkék lehetünk, amelyek után mi is elmondhatjuk, hogy „we can do it”, hogy meg tudjuk tenni, amelyek önbecsülésünket erősítik.

Ám – hogy „klasszikusok” hasonlatával éljek – ahogyan a mákos bejgli ízétől is gyorsan megcsömörlünk, ha több benne a mák, mint a tészta, az ünnep öröme is elvész, ha messze a lehetősé­­geit és anyagi erejét meghaladó erőfeszítésekre kényszeríti az ünneplőket.

És miként az ajándék okozta öröm is szertefoszlik, ha kiderül, hogy az ajándékozó tisztességtelen úton szerezte meg a rávalót, úgy a közös öröm is ürömmé válik, ha nyilvánvaló válik, hogy pazarlóan, átláthatatlanul, csalárd módon bántak a pénzzel, amelyből megvalósították.

Amiként nem tudunk őszintén örülni az ajándéknak, amelyről azt gondoljuk, hogy valójában az ajándékozó saját magának akart örömet szerezni vele, úgy rontja el a közösség örömét, ha azzal szembesül, hogy vezetői valójában saját hatalmukat kívánják reprezentálni a sportesemény grandiózus kiállításával.

És amint a születésnapi mosoly is lefagy az ajkunkról, ha az ünneplés túlságosan hivalkodóvá és harsánnyá sikeredik, úgy a közös ünnep is torzóvá válik, ha a rendezők szem elől tévesztik az arányosság és a mértéktartás szempontjait.

Márpedig a napokban Budapesten zajló világbajnokság az összes előbb felsorolt ünneprontó sajátosságot magán hordozza. 

Így közös ünnep helyett a kormányzati hazudozás, korrupció, nepotizmus, kivagyiság, fennhéjazás, pazarlás és ízléshiány mementójává válik.

Mint közismert, úgy örököltük meg a világbajnokságot, hogy a rendezés jogát eredetileg elnyerő, hozzánk hasonló gazdasági teljesítményre képes Mexikó kormánya úgy döntött, hogy országuk számára vállalhatatlanul nagy terhet jelentene a világverseny 26 milliárd forintra taksált költsége.

Amikor a magyar kormány rábólintott a verseny megrendezésére, akkor a nyilvánosság előtt ígéretet tett arra, hogy a költségek nem fogják meghaladni a 25 milliárd forintot, miközben – amint ezt a beruházásért felelős államtitkár elkotyogta – már akkor úgy kalkuláltak, hogy a világbajnoksággal kapcsolatos összes kiadás három év alatt ennek a tízszeresét is elérheti.

Ehhez képest a 170 milliárdos összköltséget akár takarékosnak is nevezhetjük, ám az ország gazdasági teljesítményéhez és az esemény jelentőségéhez képest ez irdatlan sok pénz.

• Ami a pazarlást és a kivagyiságot illeti, annak legékesebb példája a 3,4 milliárd forintért megrendezett pszichedelikus megnyitó ünnepség volt, amelyből jószerivel hiányzott minden, amiért ez az ország érdekes és szerethető.
• A kétmilliárdért megvásárolt szemkápráztató lézer- és tűzijátékshow, a mindenféle eredetiséget nélkülöző táncprodukciók, a közhelyektől roskadozó történelmi leporelló, majd a nyilván vagyonokért megvett, playbackkel kísért sztárvendég haknira vett produkciója az Antarktisztól a Déli-sarkig bárhol megvalósulhatott volna.
• Lévai Anikó divattervező barátnőjének divatbemutatója viszont igazi hungarikum volt.

Ilyet ugyanis még valóban nem láthatott a világ egy sportrendezvény megnyitó gáláján.

Mint ahogy – gondolom – az is csak nálunk fordulhat elő, hogy a rekkenő hőségben a világraszóló esemény közönsége kizárólag a jegybankelnök unokatestvérének cége által gyártott sört vásárolhatja meg a rendezvény helyszínein.

• Többféle szempontból unikális a Batthyány téren felépített ugrótorony is, amelyet, mit ad isten, éppen a miniszterelnök veje üzlettársának cége épített, és ami több mint háromszor annyiba került a magyar adófizetőknek, mint a kazanyi vb-n felépített elődje.
• Viszont ennyi pénzért úgy néz ki, mint egy túlméretezett, házilag összeszerelt Dexion Salgó polcrendszer.

Így aztán csak örülhetünk annak, hogy a verseny végeztével azonnal el is bontják a 3,1 milliárdos monstrumot.

És akárhova nyúlunk az eltitkolni szándékozott harmincmilliárdos költséggel kiépített televíziós és internethálózat kivitelezői között is, mindenhol a kormánytagok rokonaiba, barátaiba, üzlettársaiba botlunk.

Mint ahogy a világbajnoksággal összefüggő összes beruházást – többnyire nyílt közbeszerzési eljárás meghirdetése nélkül – a kormányhoz igen közel álló cégek nyerték el.

És egy olyan országban, ahol a gyermekek egyharmada szegénységben él, és nemhogy otthon, de az iskolában sem találkozik számítógéppel, a versenyzők között szóró­­ajándékként osztogatni a közpénzből vásárolt laptopokat és okostelefonokat bicskanyitogató pofátlanság.

Nem véletlen, hogy évről évre apad az efféle világversenyek megrendezésére aspiráló országok száma.

Ma már – néhány nagyon gazdag országon kívül – csak az autoriter államok ambicionálják az esztelen pénzköltést, ami egy ilyen esemény megrendezésével jár.

Ott, ahol az állampolgárok szigorú szemmel figyelik, hogy az állam jó gazdaként bánik-e adójukkal, egyre inkább púp az ilyen grandiózus rendezvény a választott vezetők hátán.

Az autoriter rendszerekben azonban, ahol az ország vezetői úgy költik a köz pénzét, mintha az saját zsebpénzük lenne, az ilyen megalomán vállalkozás elsősorban a hatalom erejének és korlátlanságának reprezentációjáról és ezzel együtt a közpénzek magánvagyonná konvertálásáról szól. Minden más csak ez után következik.

Szerző Vásárhelyi Mária/168ora.hu