A populizmus alapvetően válságban virágzik: a népakarat képviseletére és a „bűnös elit” leváltására törekvő politika táptalajra lel akkor, amikor az emberek elégedetlenek és a komplex problémákra egyszerű megoldásokat várnak. Nem véletlen, hogy a 2008-as világválságot követően kezdődött a bomlasztó, gyakran rendszerellenes politika 21. századi virágzása, a 2010-es évek közepén pedig a populisták a migrációs válság nyomán tudtak érzelmi, egzisztenciális csavart tenni a narratíváikba.

2016-ban ért el arra a pontra a hangos populizmus, hogy a nyugati, liberális demokráciaelvű világnak is problémaként kellett számolnia vele. Donald Trump megválasztása és a Brexit-népszavazás sikere óta a „populista hullám” több lett a kelet (és a volt keleti blokk) ügyénél, az identitáspolitika elvesztette a pejoratív konnotációit, a főként jobbra hajló európai populisták pedig újra napirenddé tették a nacionalizmus, és sokkal inkább a nativizmus, a föld azé, aki oda született elvét.

A koronavírus megjelenése óta viszont úgy tűnik, a populisták csak azokban a válságokban brillíroznak, amelyeket maguk állítanak elő.

Bár a mantra úgy szól, hogy a tiszta embereket, azaz elvileg mindenkit képviselnek, a valóságban a precízen meghúzott érzelmi és gazdasági választóvonalak inkább kettéválasztják, mintsem egyesítik a társadalmakat, és pont egy olyan időszakban, amikor a Covid okozta egészségügyi és gazdasági pánikhelyzetben a nemzetközi és belföldi együttműködés a kulcs, a populisták teret veszítenek.

Nem véletlen tehát, hogy 2020 után 2021-ben sem erősödtek a populisták, azt viszont érdemes leszögezni, annyit nem is gyengültek, hogy elköszönjünk tőlük: a populizmus radikális kuriózumból olyan tényezővé nőtte ki magát a nyugati világban is, amellyel továbbra is számolni kell.

A fellegvár bástyái omladoznak

A populisták Trump ordító kivételét leszámítva nyugaton ritkán kerülnek hatalomra, Közép-Kelet-Európában annál inkább. Lássuk, mi zajlott le az elmúlt évben populista fronton.

Kezdjük a legkézzelfoghatóbbal: van, aki belebukott. A cseh miniszterelnök Andrej Babis 2017-ben még Orbán- és Trump-hívőként, euroszkeptikus üzenetekkel alakíthatott kormányt az ANO párt élén, jóllehet, az antielitista üzeneteket éppen az ország második leggazdagabb embereként terjesztette. Tény, Babis sosem élvezett nemhogy kétharmados, de még egyszerű egypárti többséget sem, vagyis támogatottsága nem volt stabil, talán emiatt is befolyásolta a közelgő választás a csehországi járványhullám-kezelést, amelynek az lett az eredménye, hogy többször is a térség legmagasabb fertőzésszámait produkálták, a mezőgazdasági mágnás Babis ellen pedig uniós pénzek jogtalan felhasználása miatt indultak eljárások. Most pedig az antikorrupciós üzenetekre építő ellenzék alakíthat kormányt.

A helyzet kísértetiesen hasonlít arra, ahogy a magyarországi állampopulizmus járványügyi óvatosságát és a 2022-es választások előtti alaphelyzetét lehet értelmezni. Adott egy párt, amely egy évtizeden át úgy kormányzott, hogy valós problémák helyett a látszatharcokat helyezte a felszínre, és folyamatosan törekedett arra, hogy amíg a saját táborát homogenizálja, mindenki mást elidegenítsen a politikától – tette mindezt egy komolyan vehető parlamenti ellenfél nélküli környezetben. 2020-ban azonban megérkezett a járvány, 2021-ben pedig hozzácsapódott egy erős ellenzék is, működőképesnek ható alternatívát kínálva egy olyan krízishelyzetben, amikor hatalmon lenni minden, csak nem ideális. Adódott tehát a feladat: egyszerre menedzselni a járványt és a gazdaságot, és egyben tartani, esetleg megerősíteni egy olyan tábort, amelyeket immáron nem releváns félelmek kovácsoltak egybe.

A jobboldali populizmus Covid alatti térvesztésének egyik kulcseleme, hogy a bezárt országhatárok és az uniós járványellenes összefogás mellett a migrációs és euroszkeptikus üzenetek a maradék valóságalapjukat is elvesztették. Ellenzékből egy populista ilyenkor a magas halálozásért, a gyenge szociális támogatásért, az észszerűtlen korlátozásokért kritizálja a kormányt. De ha egy populista kormányoz, akkor nem marad más, mint a kézzelfogható pozitívumokra fókuszálni: így tehát a világviszonylatban is jelentős Covid-halálozások közepette idén tavasszal az átoltottság, az elszálló fogyasztói árakkal szemben a rezsicsökkentés, az egymást érő kormányzati botrányokkal párhuzamosan pedig az ellenzéki lejárató ügyek maradtak lehetőségként a kommunikációs agendán.

A magyarországi populizmus tehát válságban a hatalomvesztés kockázata miatt új utakat keres. A magyar politikai elit akciói összecsengtek idén a lengyel Jog és Igazságosság központi motívumaival: Kaczynskiék szintén a családpolitika mögé bújva „LMBT-mentes övezeteket” hoztak létre, január óta gyakorlatilag abortusztilalmat vezettek be, jövő év elejétől pedig lehetséges, hogy ugyanezen elvek mentén terhesregisztert vezetnek be az országban. Ezenkívül viszont nem sikerült a lengyeleknek sem eredményesen védekezniük a járvány ellen (jelenleg a második legrosszabb helyen állnak a régióban Covid-halálozások terén, Magyarország mögött), és jól látszik, hogy Varsóban is a már fennálló társadalmi szakadékokat továbbmélyítve igyekeznek megszilárdítani a táborukat. A PiS-nek pedig, hasonlóan Orbánékhoz, egyre inkább kell a visszapillantó tükörbe nézniük, a lengyel politikába ugyanis visszatért Európából Donald Tusk a legerősebb ellenzéki párt, a Polgári Koalíció élére.

Az Unión belül egyébként érdemes még figyelni a szlovén miniszterelnök Janez Jansa működését: a fiatal liberális rendszerváltó politikusból jobboldali konzervatív populistává váló kormányfő a járványügyi felhatalmazást Orbánhoz hasonlóan önérdekre, egészen pontosan a kritikus hangok elhallgattatására használta, illetve az Európai Ügyészség elindulását a szlovén bírói küldöttség ki nem nevezésével hátráltatta – nem véletlen, hogy az EU-ban hamar napirendre került a téma, és kényszerből az utóbbi helyzetre is megoldást kellett keresnie Jansának.

Az Európai Unió egy évtizede karba tett kézzel nézi, ahogy belülről rombolják, 2021-ben azonban nagyon úgy fest, hogy az úgynevezett jogállamisági mechanizmus életbe fog lépni a helyreállítási alap pénzeivel kapcsolatban, Orbánéknak pedig továbbra sem sikerült megalapítaniuk az új (szélső)jobboldali csoportosulásukat. Nem csoda: a populizmus önmagában egy nehezen megfogható fogalom, az országok alaphelyzetei alapvetően befolyásolják, hogy milyen motívumokhoz nyúlnak (értsd: a lengyeleknél nincs keleti nyitás, a nyugati populisták békén hagyják az LMBTQ-témákat), és teljesen logikus, hogy nehezére esik páneurópai kohéziót találni a különböző, bomlasztásra építő politikusoknak.

Azt pedig szintén ne felejtsük el: ahol a populisták nem kerültek korábban vezető székbe, ott 2021-ben sem erősödtek meg. A német AfD mindössze 10 százalékot, az előzetes mérésekhez képest 2,5 százalékkal kevesebbet szerzett a választásokon, a Geert Wilders vezette holland Szabadságpárt másodikról harmadik helyre, szintén 10 százalékra esett vissza, Bulgáriában pedig korrupcióellenes kormány alakult, a korábban koalíciós kormánypartner populista ITV pedig a legtöbb szék helyett már csak az ötödik legnagyobb frakciót alkotja. 2021-ben az egyetlen komolyan vehető feltörekvő szélsőjobboldali populista a francia Eric Zemmour volt, aki klasszikus migránsgyűlölő üzenetekkel venné át a középre mozgó Marine Le Pen helyét a szélsőjobboldalon – de az elaprózódott francia jobboldalon egymás kárára szereznek szavazatokat a jelöltek, így Macron egyedüli kihívójaként korai lenne akár őt, akár Le Pent kikiáltani.

Az ellenzéki populizmus feje az üvegplafonba koppant, és ez 2021-ben kiváltképp igaz: az elitellenességet az elmúlt (két) évben leginkább az oltás- és vakcinaellenességgel, a gyógyszergyártók és szupranacionális szervezetek démonizálásával, és az általános szabadságdiskurzussal lehetett kiaknázni, amikor azonban az eltérő országvezetések között is konszenzus van a tudományos tényekről és a vakcinák hatékonyságáról, egy adott szinten meg fognak rekedni az ezzel ellentétes törekvések. És amíg ez a feltörekvő szélsőjobboldali populistáknak még sikernek fogható fel (gondoljunk a Mi Hazánk mozgalomra, vagy a holland Demokrácia Forumra, akiknek 2-ről 8-ra nőtt a parlamenti mandátumaik száma), a már megszilárdult pártok, mint például az olasz Liga vagy a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés már szembe kell nézzen azzal, hogy az elitellenes követőtáboruk vakcinaszkeptikussága nem fér össze a kormányzati törekvéseik higgadtságával.

(hvg.hu) / Nagy Iván László