A klímaváltozás gyorsulása, az élővilág drasztikus fogyása (biodiverzitás-válság) és az egyre gyakoribb erdőkárok közepette megkerülhetetlenné vált a kérdés: vajon a jelenlegi erdőművelési gyakorlat valóban alkalmas-e arra, hogy hosszú távon jól működő, természetes, fajgazdag erdőket tartson fenn?
Ezt a kérdést erdőökológusként teszem fel. Olyan szakemberként, aki évtizedek óta együtt dolgozik erdészekkel és erdőgazdálkodókkal, ezért több oldalról ismeri az erdész szakma eredményeit, kérdéseit és problémáit. A cikkben megjelenő megoldások egy jó része is az erdész szakma berkeiből érkezett – ezekre támaszkodva a következőkben az erdők ökológiai működőképessége mellett szeretnék érvelni. Amellett, hogy a klímaváltozás és a biodiverzitás-válság korában a megszokott kezelési logika változtatás nélkül már nem tartható fenn, ezért vízióváltásra van szükség.
Az erdőket ma egyszerre több funkció hordozójaként kellene értelmeznünk. Nem csupán faanyagot adó területként, hanem olyan komplex ökoszisztémaként, amely szerepet játszik a klíma szabályozásában, az árvízvédelemben, a víztisztításban, a talajképződésben és -védelemben, a levegő minőségének alakításában, a rekreációban, a mentális jóllétünk megtartásában és nem utolsósorban a biodiverzitás megőrzésében. Egy ökoszisztémaszolgáltatás-alapú megközelítés idealizáltnak tűnhet, mégis nélkülözhetetlen iránytűt ad: azt mutatja meg, milyen erdőket szeretnénk látni néhány évtized múlva – és ehhez milyen kezelési döntések vezetnek el.
Ez az írás elsősorban nem az idegenhonos fafajú, ültetvényszerű erdőállományokra vonatkozik, amelyeknek elsődleges és lényegében egyedüli funkciója a faanyagtermelés, hanem a hazai őshonos fafajok által uralt (és jellemzően állami tulajdonban lévő) erdőkre fókuszál, főleg a biodiverzitás védelme szempontjából.
Magyarország erdőállományának döntő része (kb. 2 millió hektár) erdőtervezett, erdőrészlet-szintű besorolással rendelkezik, és meghatározott üzemmód szerint kezelik. Ebben a rendszerben lenne jócskán mozgástér az erdők ellenállóképességének és biodiverzitás-megőrző szerepének erősítésére.
Amikor fotókon, vagy műholdképeken több hektáros, teljesen vagy szinte teljesen levágott területeket látunk az erdőkben, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a vágásos gazdálkodás nyomait szemléljük.
A vágásos gazdálkodás lényege, hogy az erdőállományt a vágásforduló végén, véghasználat során, jellemzően nagyobb területen egyszerre termelik le, majd az erdőfelújítás jellemzően egy-két fafajjal történik. Ennek következtében egykorú, kevés fafajból álló, viszonylag homogén állományok jönnek létre. A közbeszédben és a civil konfliktusokban gyakran a véghasználatokhoz kötődnek a legélesebb viták, ahogy azt az elmúlt években is láthattuk – elsősorban a nagy kiterjedésű vágásterületek miatt. Különösen, ha az erdőt egy lépésben vágják le. Ezeket a véghasználatokat, vágásokat – bár többfélék lehetnek – a köznyelv összefoglalóan általában tarvágásnak nevezi.
Ökológiai szempontból azonban nem önmagában a vágásos gazdálkodás léte jelenti a legnagyobb problémát, hanem annak aránya, dominanciája, és a vágásterületek mérete. Magyarországon az erdők túlnyomó többségét, 90%-át vágásos üzemmódban kezelik. Még a fokozottan védett területek közel 50%-a is ilyen besorolású! Ennek következtében sok tájban a vágásterületek, fiatal erdők és középkorú állományok mozaikja váltja egymást, miközben az idős, változatos szerkezetű, többfafajú erdők aránya alacsony marad.
A problémát tovább erősíti, ha a véghasználatok nagy területen, egyszerre zajlanak, és nem élnek azokkal a biodiverzitás-védelmi eszközökkel, amelyek mérsékelhetnék a beavatkozások ökológiai hatásait (lásd később). Ilyen esetekben a vágásos gazdálkodás nemcsak az élőhelyek degradációjához, elszegényedéséhez, hanem – pl. a szerkezeti és fafaji szegénység miatt – az állományok klímaváltozással, biotikus és abiotikus károkkal, kártevőkkel szembeni sérülékenységének növekedéséhez is hozzájárul. Különösen elfogadhatatlan, hogy intenzív vágásos gazdálkodás folyik több hazai nemzeti park legbelső területén is, ahol egyébként a természetvédelemi szempontoknak kellene dominálni.
Ugyanakkor a vágásos üzemmódban is van lehetőség a természetes erdők fontos elemeinek a megőrzésére, és a felújítási időszak elnyújtása, a kisebb területű vágásterületek alkalmazása, a beavatkozások mozaikossága az ún. szálalóvágás keretében már átmenetet képezhet a folyamatos erdőborítást fenntartó örökerdő üzemmód felé.
A vágásos gazdálkodás azonban nem az erdők kezelésének egyetlen lehetséges módja. Léteznek másféle üzemmódok is, melyek – a vágásoshoz hasonlóan – akár hosszú évtizedekre kijelölhetik az erdő szerkezetét, korosztályi viszonyait és ezzel együtt élővilágának gazdagságát is.
Lássuk hát, a vágásos üzemmód mellett milyen további lehetőségeink vannak!
Jó tudni, hogy nem minden fás terület tartozik az erdőtervezés által szabályozott rendszerbe: ugyan nagyrészt szintén az erdőtörvény hatálya alá esnek, de „fásítás” besorolásúak, s kezelésükre, fenntartásukra más szabályok vonatkoznak.
Az örökerdő üzemmód a vágásossal szemben folyamatos erdőborítást biztosít: a faanyagtermelés egyedi fák vagy kisebb facsoportok kivágásával, kis térléptékben történik – térben és időben is elnyújtva, soklépcsőben –, így nem alakulnak ki klasszikus értelemben vett vágásterületek. Ennek eredményeként az erdő szerkezete változatosabb, több korosztály, többféle fafaj és több mikroélőhely van jelen egyszerre, ami ökológiai szempontból közelebb áll az európai lombhullató erdők természetes működéséhez. Ennek ellenére Magyarországon az örökerdő üzemmódban kezelt erdők aránya jelenleg csupán 2%. Ez az arány fokozatosan növekszik pl. a Pilisi Parkerdő Zrt., a Bakonyerdő Zrt., és a Mecsekerdő Zrt., területein. (A vágásos és az örökerdő üzemmód között létezik egy ún. átmeneti üzemmód is, amit itt nem részletezünk, ennek aránya 3%.)
Fontos hangsúlyozni, hogy az örökerdő-gazdálkodás nem minden termőhelyen és nem minden fafajösszetételnél alkalmazható sikerrel (lásd Pro Silva ajánlások, https://www.prosilva.hu/ ). Ugyanakkor ott, ahol az adottságok ezt lehetővé tennék, például a dombvidékek és középhegységeink üdébb erdőállományaiban, az örökerdő üzemmód arányának érdemi növelése jelentősen hozzájárulhatna az erdők szerkezeti és fafaji diverzitásának növeléséhez és hosszú távú ellenállóképességének biztosításához. Különösen igaz ez az éghajlatváltozásra érzékeny faállományokra – így a hazai bükkösökre is –, amelyeket vagy örökerdő üzemmódban vagy faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódban kellene kezelni. Emellett hangsúlyozni kell, hogy a biodiverzitás-védelem csak akkor valósul meg, ha nem a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú területek (lásd következő rész) átsorolásával történik meg a növekedés, és az örökerdő-gazdálkodás kíméletes módon, a biológiai sokféleség megőrzésére is különös figyelmet fordítva valósul meg.
Az erdők ökológiai működése szempontjából kulcsfontosságú szerepe van azoknak az erdőterületeknek, ahol a faanyagtermelés nem cél, a beavatkozások csak természetvédelmi, illetve erdővédelmi célokat szolgálnak. Magyarországon ennek legjobban a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmód felel meg, de ennek aránya szintén alacsony, összesen 5%, míg az Európai Unióban átlagosan 8% a gazdálkodás alól kivont erdők aránya. Annak tükrében különösen alacsonynak tűnik ez az arány, hogy a védett erők aránya hazánkban 24%, a Natura2000-es erdők (Európai Uniós védettség) aránya pedig – a védett erdőkkel átfedésben – 42%.
Azonban éppen ezek a faanyagtermelést nem szolgáló erdők képesek biztosítani azokat a lassú folyamatokat – például a nagyméretű holtfa felhalmozódását vagy a természetes szerkezet kialakulását –, amelyek más üzemmódokban csak korlátozottan jelenhetnek meg. Ezt a funkciójukat – és egyéb védelmi, pl. talajvédelmi funkciójukat – csak akkor tudják megőrizni, ha tényleg nem történik bennük gazdasági célú fakitermelés. Az ilyen besorolású erdőterületek arányának növelése jelentősen növelhetné egy táj biológiai sokféleségét. Erre elsősorban az idős, pl. 150 évnél idősebb erdőrészletek esetében lenne nagy szükség, amelyek sajnos elég gyorsan tűnnek el a hazai tájból (lásd: Gálhidy László: Szentélyerdők, https://szentelyerdo.wwf.hu/), és az olyan unikális élőhelyek esetében, mint az alföldi erdősztyepp-erdők, amelyek már eredeti kiterjedésük több, mint 90%-án elpusztultak. Emellett fontos, hogy ezt a besorolást kapják azok az erdők is, ahol a faanyagtermelés a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt nem megtérülő, vagy a talaj épségét veszélyezteti.
Jelen írásnak nem a témája, de meg kell említeni a túlszaporodott erdei nagyvadállományt, ami taposásával, magfelszedésével, rágásával az erdő természetes regenerációs folyamatait gátolja, elszegényíti a növényzetet, vagy teljes egészében eltünteti a lágyszárúszintet, kedvezőtlen hatást gyakorol a fafajösszetételre. Hosszútávon a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú, talajvédelmi erdők pusztulásához vezethet, hogy a túlzott vadlétszám hatása (taposás, rágás, túrás) talajeróziót okoz és teljesen meggátolja a véderdő fáinak megújulását. Továbbá az örökerdő-gazdálkodás bevezetése elé jelentős (általában költséges, munkaigényes) akadályt gördít a fák természetes úton, magról történű megújulásának akadályozásával és az ígéretes, fiatal fácskák törzsének kiterjedt hántásával.
Természetvédelmi szempontból az egyik legfontosabb kérdés az, hogy az erdőművelés során mennyire hagy az erdőgazdálkodó teret a természetes erdődinamikai folyamatok működésének, amelyek kialakítják a természetes erdők jellegzetes szerkezeti elemeit. Az idős, nagyméretű faegyedek, a fán lévő mikroélőhelyek (odvak stb.) sokfélesége, az álló és fekvő holtfa jelenléte, a fafajgazdagság, valamint a változatos kor- és méreteloszlás mind olyan elemek, amelyek a természetes erdőkben alapvetőek, a gazdálkodás alatt álló erdőkben viszont gyakran hiányoznak vagy csak kis mennyiségben vannak jelen. Ezért fontos, hogy egy erdős tájban legyenek nagykiterjedésű, gazdálkodás alól kivont területek is. Ilyenek lehetnek a faanyagtermelést nem szolgáló erdőrészletek nagyobb tömbjei, amikről már szó volt, de ide tartoznak az erdőrezervátumok, illetve az olyan, akár ezer hektárnál is nagyobb vadonok, mint a Csarna-völgy a Börzsönyben.
A gazdálkodás alatt álló erdőkben (üzemmódtól függetlenül), egy adott erdőrészlet 5-10%-án ún. kíméleti területeket lenne szükséges kijelölni. Ezeken a területeken a természetes erdődinamikai folyamatok megvalósulhatnak, de emellett az ökológiai szempontból érzékeny területek – például vizes élőhelyek, vízmosások, sziklakibukkanások, sekély talajú vagy változatos erdőszerkezetű területek, barlangok – célzott védelme is biztosítható. Ezeken a kis kiterjedésű (~0,05-2 ha) foltokon a faanyagtermelés elhagyása lehetővé teszi olyan mikroélőhelyek fennmaradását, amelyek az erdei biodiverzitás szempontjából kimagasló jelentőséggel bírnak. A kíméleti területek kijelölése illeszkedik az úgynevezett lépőkőelmélethez (Ulrich Mergner: Trittsteinkonzept), amely szerint a kis kiterjedésű, de jól elhelyezett élőhelyfoltok kulcsszerepet játszanak a kezelt táj ökológiai összekapcsoltságában.
Szintén a gazdálkodás alatt lévő erdőterületeken a természetes erdőszerkezeti elemek visszahagyása és fenntartása jelentősen növeli az adott erdő biodiverzitását. Ilyenek pl. az idős, nagyméretű faegyedek, famatuzsálemek, amelyek védelmét meg kell erősíteni, pl. ezeket habitat-faként (élőhelyfaként) kijelölni, védeni szükséges. Emellett mind a fekvő mind az álló holtfa visszahagyása nagyon fontos. Az erdőben élő élőlények – növények, gombák és állatok – legalább fele az életciklusának egy szakaszában, vagy akár teljes egészében a holtfához kötődik. Holtfa hiányában nemcsak egyes fajok tűnnek el, hanem az erdei táplálékhálózatok és lebontási folyamatok is egyszerűsödnek. A holtfa mennyiségének növelése az erdők ökológiai stabilitásának egyik alapfeltétele. Ez a visszahagyásos szemlélet megegyezik a világszerte elterjedt erdőművelési irányzattal, amit angolul retention forestrynek hívnak.
A legfontosabb megállapítások tömören az alábbi hatpontos „erdőökológiai kiáltványban” foglalhatók össze:
Az erdők szerkezeti és fafaji diverzitásának, valamint ellenállóképességének javításához elengedhetetlen a vágásos gazdálkodás dominanciának csökkentése, valamint az örökerdő és a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódok arányának növelése.
A természetvédelmi rendeltetésű területeken az erdőkezelés elsődleges célja az ökológiai folyamatok fenntartása kell legyen, amely összeegyeztethetetlen a nagy léptékű, intenzív vágásos gazdálkodással.
A kíméleti területek, kis kiterjedésű, de jól elosztott élőhelyfoltok rendszerének kialakítása javítja az erdei élőlények számára a táji léptékű összekapcsoltságot.
Az idős faegyedek, facsoportok, valamint az álló és fekvő holtfa jelenlétének biztosítása alapvető feltétele az erdei biodiverzitás fenntartásának, ezért ezek visszahagyását minden üzemmódban erősíteni kell.
Az igazán idős (régi szemlélet szerint „túltartott” vágásos erdők), és nagy szerkezeti komplexitású természetes erdőállományok pótolhatatlanok ökológiai szempontból, ezért megőrzésük nem halasztható. Ezekben az állományokban („szentélyerdőkben”) a gazdasági célú fakitermelést meg kell szüntetni!
Az olyan ritka és veszélyeztetett élőhelyek, mint az alföldi erdősztyepp-erdők, nemzetközi és hazai jelentőségük miatt automatikus jogi védelmet igényelnek, függetlenül jelenlegi üzemmód-besorolásuktól. Faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódba sorolásuk soron kívül indokolt.
Általános fáradtságra, fej- és szemfájásra, stresszre, valamint csont-, ízületi, illetve izomproblémákra panaszkodnak leginkább a dolgozók a munkahelyen, ahogy egyre több digitális eszközt használnak – mutat rá a 30 európai országban, köztük Magyarországon is végzett uniós kutatás.
