A charlottesville-i események mögött felsejlik az Újvilág egész történelme. Régi sebek szakadnak fel, felszínre hozva a társadalom mélyén máig élő indulatokat, Észak és Dél, feketék és fehérek szembenállását. Olyan törésvonalak ezek, amelyeket az Egyesült Államokban igazán virágzó politikai korrektség sem tud teljesen elfedni. Emellett persze más ellentétek is feszítik az amerikai társadalmat. Épp a mostani elnökválasztás mutatta meg, hogy milyen mély az árok a gazdasági pörgés nyertesei és a prosperitásból kimaradó térségek, az úgynevezett rozsdaövezet többségében fehér munkásai között.

Ezekre a washingtoni elit által tabuként kezelt társadalmi feszültségekre érzett és érez rá Donald Trump, az Amerikát belülről feszítő szembenállás terméke. Mert az ellentmondásos üzletember győzelme csak következmény, amellyel a hagyományos elit láthatóan képtelen megbékélni. S ez a rögvalóságról tudomást venni nem akaró, elitista makacsság politikai szintre emeli az Amerikát belülről romboló ellentéteket. Immár nem a demokraták és a republikánusok, hanem a hagyományos elit és a Trump megjelenítette új alternatíva feszül egymásnak, ez a szembenállás gyakorlatilag lebénította, elbizonytalanította a világ első számú hatalmát. A „Tegyük ismét naggyá Amerikát!” szlogennel a Fehér Házba vonuló, mára azonban ellenfelei által kényszerzubbonyba tuszkolt Trump egyetlen választási ígéretét sem képes teljesíteni. Hol a képviselőház, a bíróság, hol a Pentagon vagy pedig a State Department fekszik keresztbe az elnöki akaratnak.

Mondhatnánk, legyen mindez az Egyesült Államok gondja, ha nem egy szuperhatalomról lenne szó. A washingtoni belharcok és az ország lázas állapota kihat a világban zajló folyamatokra is. Egészen pontosan: elbizonytalanítja a világot. Kezdődött azzal, hogy a belpolitikai harcok eszközévé vált az orosz kérdés. Így nemcsak Trumpnak a kétoldalú kapcsolatok konszolidálására tett erőfeszítéseit sikerült zátonyra futtatni, de visszafordíthatatlanul kiéleződött Moszkva és a Nyugat viszonya. Ha még hozzávesszük, hogy az ellentmondásos washingtoni lépések csak összekuszálták az amúgy sem egyszerű közel-keleti viszonyokat, akkor még egyértelműbbé válik a befelé forduló Amerika kiszámíthatatlanságának veszélyes volta. A Fehér Házból és környékéről érkező sokszor zavaros és a helyzetet csak kiélező nyilatkozatokat hallva pedig egyáltalán nem lehetünk nyugodtak a koreai válság rendezését illetően sem.

Európában sokan fogadták megkönnyebbüléssel, hogy az egyre inkább önmagával elfoglalt Egyesült Államok elfordul az öreg kontinenstől. S valóban, ez a helyzet lehetőséget teremt a gyámságba belekényelmesedett európai eliteknek az önálló cselekvésre. Ez pedig jó esetben elvezethet az immár a saját érdekekből kiinduló geostratégiai gondolkodáshoz, benne a versenyképesség nem kizárólag a transzatlanti szabadkereskedelemre alapozott, több irányban nyitott, valamint az eddiginél jobban a belső energiákra alapozott növeléséhez, ezzel összhangban az eurázsiai kapcsolatok normalizálásához vagy az önálló hadsereg megteremtéséhez. Persze mielőtt nagyon megörülnénk ennek a lehetőségnek, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy hosszú távon a szövetséges Európát már gyengítheti a geopolitikai verseny kiéleződése közben Amerika megroggyanása, a rugalmas és változó szövetségeket feltételező többpólusú világban még szembetűnőbb, a nyugati érdekek érvényesítését rontó kiszámíthatatlansága. Nem a migránsok vagy Oroszország veszélyeztetik hát a leginkább Európa nyugalmát, hanem egy önmaga problémáiba bonyolódó Egyesült Államok. Az amerikai túlhatalomnál ugyanis csak egy túlgyengült Amerika bizonytalaníthatja el jobban a világot.

Szerző: Stier Gábor / mno.hu