kellett kikerülnöm Dirk Gerkenst, Andy Vajnát és több száz, valószínűtlenül tiszta és vasalt ruhát viselő szakembert, akkor úgy éreztem magam, mint aki a reptéren rossz kanyart vett,

és megtalálta az executive lounge hátsó bejáratát. Ha a Media Hungary egy film lett volna, akkor nekik a Kapj el, ha tudsz, nekem meg A terminál lett volna. Igen, amikor a szerencsétlen, csóró bevándorló Tom Hanks a reptér terminálján ragad. Többször nem írom le, hogy terminál.

Egy hasonlat nem hasonlat, úgyhogy itt egy másik: a médiaipari konferencia olyan, mint az évente Barcelonában megrendezett könnyűzenei fesztivál, a Primavera. A katalán fesztivál arról is híres, hogy Európában a felhozatala simán a legmenőbb és legkurrensebb, viszont folyamatosan nevetséges dilemma elé állítja a turistákat, mert a koncertek rövidek, a kis terület ellenére viszont nincs idő rendesen átérni egyikről a másikra.

És akkor lehet tépelődni azon, hogy az egyik legendás, újraalakuló zenekart nézi meg, vagy a fiatal titánokat, vagy valami olyasmit, amire hat évvel ezelőtt még zokogni volt képes, vagy éppen élete legnagyobb seggrázását fogja beáldozni azért, mert órák óta el kell mennie pisilnie, és most már tényleg nem bírja tovább. A Media Hungary ideje alatt öt teremben, reggeltől estig mennek folyamatosan, párhuzamosan 10 és 50 perc közötti előadások, szinte a média minden területéről. De főleg pr, reklám, tv, sajtó, illetve a csodásan Philip K. Dick-i neuromarketing kategóriákban.

Mivel ekkor még MH-szűz voltam, nyilván semmi szemem nem volt arra, hogy rendesen bemérjem, milyen előadásokra kell elmenni, és milyeneket kell hagyni a francba. A jövőben nagyon vicces lesz olyan Torpedót játszani, hogy el kell találni, milyen előadásokból lesz MTI-közlemény, azaz jut el a sajtó azon részére, amely nem ment el héderezni Siófokra.

Ott volt például a bejelentés, hogy a TV2 új tehetségkutatót fog indítani, ezt azért nem hallottam élőben, mert a nyavalya sem gondolta, hogy egy „Mit hoz a jövő?” nevű előadáson fogják bejelenteni, bár ez utólag leírva már nem tűnik akkora marhaságnak. Azt nem tudom, hogy egészen pontosan hol jelentette be Keresztesi Péter, a Modern Media Group vezérigazgatója, hogy napilap lesz a Lokálból, mert Keresztesit nem is látom az előadók listájában. Akkor viszont ott voltam, amikor a TV2 bejelentette, hogy az egyetlen védekezés a támadás, és 10 (valójában hat, de a kerek számot ők mondták előbb) csatornát indítanak azon a piacon, ahol 110+ magyar adó már van.

Hogy kicsit megint a Primaverát mondjam: ahhoz ott kellett lenni. Azt délelőttől kezdve tudtuk, hogy a TV2 bejelentésekre készül (egyes ipari források már a csatornák számát is kezdték saccolni), és először csak nagy, TV2-es visszaszámlálókat láttunk a lobbiban.

Aztán érkezett a hír, hogy pontosan mikor és hol lesz a Nagy Piacrobbantás.

Aztán az időpont tolódott.

Aztán más terembe került.

Hogy a reptéri hangulat fokozódjon, a szervezők kicsit túl hangos bingbong-szignálokkal bemondták a hangosbemondókban, hogy egészen pontosan hol lesz. Amikor meglett a végső időpont, én már végigültem annak az NMHH-kutatásnak az eredményeit, amit az Éjjel-Nappal Budapestről készítettek a fiatalok között (zanzásítva: a fiatalokat zavarják benne dolgok, de tudják, hogy nem a valóság), egy európai és amerikai piacon vizsgált online tartalomszolgáltató statisztikákat, és a szekszárdi Tarr Kft. hasonló szolgáltatásainak bemutatóját.

Leírtam olyan kifejezéseket, hogy OTT, churn, és blackout, de időm már nem volt utánanézni ezeknek, mert megérkezett Fischer Gábor, a TV2 kábelporfóliójáért felelős igazgatója, egy olyan laptoppal, amin tisztán látszódott, hogy az előbb említett visszaszámláló le lett állítva tíz másodperccel a nulla előtt. Aztán amikor összedugták a projektorral, végre az a tíz másodperc leszámolódhatott. Akkor a teremben már nem nagyon fértek be emberek. Ezért még öblösebb volt a nevetés, amikor szóba került az Izaura TV. 

Annyira megrészegítő érzés volt, hogy sikerült valami olyat átélni a Media Hungary konferencián, amiből nemcsak hír lesz, hanem akár alapjaiban szeretné megrengetni az itthon tévépiacot, hogy megunva a rengeteg Powerpoint-prezentációt (tényleg sok volt már, minden átmenetet láttam a nap végére), elmegyek egy olyan beszélgetésre, ahol egy színpadon ül a bulvárpápa Ómolnár Miklós, valamint Rubint Réka és Kasza Tibor, és arról beszélgetnek, hogy hogyan menedzselik a több százezres Facebook-közönségüket. Mint kiderült, elég tudatosan, Kasza önálló tartalmat nyom a közösségi médiára, és reklámra nem hajlandó költeni, de minden másra igen, hogy a lehető legnagyobb közönséghez eljusson a tartalma. Például arról, hogy jacuzziból fotózza a naplementét. Rubint Réka a Youtube becsatornázását javasolta a tévés/fotós/énekesnek, szóval produktív beszélgetés volt, Kasza még azt is elmesélte, hogy mi volt az első posztja a Facebookon: egy szelet dinnye, egy Bacardi és ő, ahogy könyököl a medencében.

Száz lájk érkezett rá. Azt gondolta, hogy bejött neki az élet.

Most nyilván nehéz lenne azt állítanom, hogy ennyi történt a Media Hungaryn – az eseményen, amiről szinte minden kollégám próbált lebeszélni, mert „úgysem történik semmi”, ugyanis pont az ellenkezője történt. Annyi minden. A tavaly májusi Music Hungaryn egyszerű dolgom volt, csak végig kellett ülni másfél napnyi fejtágítást Geszti Péter és Mr. Busta részvételével, és már nagyjából tisztában voltam azzal, hogy hogyan, merre és miért tart a zeneipart.

Reggeltől estig ültem a Media Hungary előadásain (amiről például nem volt szó: „Hogyan kell kérdezni?”, moderál: Baló György, válaszol többek között Stumpf András újságíró és Baráth György magánnyomozó), és tudom, hogy az lenne a feladatom, hogy valami közepesen értelmes okosságban összefoglaljam az egészet, de nehezen megy. A magyar médiapiac zavaros, rengeteg (jól öltözött) szereplője van, egyszerre próbálnak megfelelni a magyar piacnak, a változó időknek, a külföldi nyomásnak, a politikai nyomásnak, miközben próbálják ennek az egésznek minél kevesebb jelét mutatni. Végül is ez is olyan volt, mint Magyarország.

Jaj, aranyanyám, Jockey már nem szűz.

index.hu