„De miért ne lehetne automatikusan hősnek nevezni a törökkori végvári vitézeket? Állítólag ön ezt kétségbe vonta.

Miklósi László: Ki szerint?

A kormánymédia szerint.

Miklósi László: Ez is mutatja, hogy mennyire fontos a forráskritika a történelemoktatásban. Sohasem állítottam, hogy a várvédő magyar vitézek ne lehettek volna hősök. Ugyanakkor óriási különbség van a között, hogy ezt a minősítést a tanár közli a gyerekkel, majd számon is kéri tőle, vagy a diák maga alakíthatja ki ezt az álláspontot. Például úgy, hogy az órán megvitatjuk:
ki hogyan cselekedett volna az egri várban vagy Szigetváron, amikor a csata előtt Dobó István vagy Zrínyi Miklós közli: most még el lehet menni, aki viszont itt marad, annak életét kell áldoznia. Sőt, az sem biztos, hogy a szabad elvonulást ígérő törökök betartják majd a szavukat. Ki hogyan döntene? Hadd gondolkodjanak el a diákjaink az összes opción, mielőtt döntést hoznak.
Az előírt értékeléssel ezt teheti értelmetlenné, feleslegessé az új Nat, miközben egy hagymázos nemzettudat sulykolását írja elő ahelyett, hogy a hiteles, tényeken alapuló nemzettudat kialakítására törekedne. Ezzel egyaránt árt a diáknak és a nemzetnek.

Arató László: Természetesen a kormányzati kultúrkampf részének tekinthető, hogy Wass Albert, Nyírő József vagy éppen Herczeg Ferenc bekerült a tantervbe, míg Kertész Imre, Bulgakov vagy Ottlik kikerült onnan. Megdöbbentő, hogy a kiváló lektűrszerző, Herczeg Ferenc »életműként« lett az alaptanterv része, azaz Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi vagy József Attila szintjére emelték, és így automatikusan érettségi tétellé is válik, szemben például Móricz Zsigmonddal. Ezzel együtt az ideológiai problémák huszadrangúak, az új Nat nem emiatt katasztrofális. A magyartanárok legfőbb gondja, hogy ez a tanterv szakmai szempontból dilettáns, gyerekellenes, tanárellenes, olvasásellenes. Vagyis az oktatás egyetlen szereplőjének sem szolgálja az érdekeit.

Ez a Nat rengeteg alkotó és mű tanítását írja elő kötelezően, megvonva a szabad választás lehetőségét, ami tökéletesen el fogja idegeníteni az olvasástól a legfiatalabb generációt. A 9.–12. évfolyamon 126 szerzővel kell kötelezően foglalkozni. Valójában jóval több kötelező olvasmány van, mint amennyi ez alatt az alcím alatt szerepel, mert az Alkotók, Metszetek, Szemelvények címszavak alatt is vannak kötelezők, ezeket a kerettanterv fogja konkretizálni. Az 2012-es tantervben még szereplő »például« szócska pedig teljesen és szimbolikusan eltűnt.

A mennyiségtől függetlenül nem mindegy, hogy Jókait vagy Wass Albertet nem olvas a diák? Merthogy nem olvas.

Arató László: Ezt a problémát például nagyon másképp látjuk, mint az oktatási kormányzat. Az olvasásra nevelésnek kellene lennie a legfőbb célkitűzésnek. Ehhez különösen az általános iskola felső tagozatán nagyon sok kortárs ifjúsági irodalmat kellene olvastatni. A kötelezők mellett közös és kölcsönös olvasásra ajánlott műveknek kellene szerepelniük. Egy adott – de nem a Nat-ban megadott – listából választva az előbbieket közösen jelölhetné ki az osztály és a pedagógus, utóbbiakat pedig csoportokban dolgoznák fel a diákok. Ettől a lehetőségtől mereven elzárkózik az új alaptanterv. Pedig így könnyebben fogadnák el a gyerekek a tanárok számára fontos nemzeti klasszikusokat is. A tanítás középpontjában nem műlistáknak, hanem a diák kommunikációs és esztétikai nevelésének kellene állnia. A tananyag-növekedés miatt azonban üres szólammá válik a kompetenciafejlesztés, a szövegértés és a műértés fejlesztése. Ekkora mennyiségű ismeretanyagot csak úgy lehet átadni, ha a tanár feláll a katedrára, és négy éven át le sem lép onnan, csak folyamatosan szónokol. Ez már a múlt században is jócskán elavultnak számított. Egyébként az új Nat-ból leginkább azért lett fércmű, mert semmiféle tudományos közmegegyezés nincs mögötte, nem folyt róla szakmai egyeztetés, a szerzői – Takaró Mihály kivételével – ismeretlenek.

A szakmai kifogásokon túl az alaptanterv bevezetését azért is tartom óriási hibának, mert nem békét hoz a tantestületekbe, hanem csatatérré teszi az iskolát. Ráadásul ez a »hazugság tanterve«, hiszen módszertani szabadságról, tanári autonómiáról beszél, ám ezt valójában teljesen kizárja. Súlyos fogyatékossága továbbá, hogy lényegében mellőzi a kortárs irodalom oktatását, ezáltal egy gyerekektől távoli, muzeális darabbá teszi az irodalomtanítás tárgyait.

Értem, hogy most szeretnének kizárólag szakmai kifogásokat megfogalmazni, de hát az önök által képviselt egyesületek már régóta a politikai térben mozognak. A kormánysajtó egyenesen úgy fogalmaz: bár megpróbálják magukat oktatási-szakmai szervezetnek álcázni, valójában balliberális műhelyek. Rétvári Bence, a humántárca államtitkára egyenesen »sorosozással« támadta be a TTE-t.

Miklósi László: Ez nem új jelenség, de ekkora erővel korábban nem támadtak ránk. Az elmúlt harminc évben a TTE összes kritikai jellegű szakmai állásfoglalása hasonló reakciókat váltott ki: a mindenkori kormányoldal politikai akciónak minősítette azokat, a mindenkori ellenzék pedig politikai akciókat épített rájuk. Az egyes politikai oldalak mindig attól függően viszonyultak az oktatáspolitikai megnyilvánulásainkhoz, hogy éppen hatalmon vagy ellenzékben voltak. Az elmúlt tíz évben annyi változott, hogy a kormány az autonóm szakmai és civil szervezeteket nem vitapartnernek, hanem ellenségnek tekinti. Ez abszurdum, miként a »sorosozás« is. Elfogadhatatlan a minden alap nélküli vádaskodás, miként azt a parlamenti államtitkár tette.

Arató László: A magyar nemzeti kultúrában a történelemnek és az irodalomnak hagyományosan politikai szerepe is van, ezért az ezekkel foglalkozó tantárgyak ideológiailag szenzitívek. Óhatatlan, hogy az autonóm szakmai szervezeteket a politikai térben ideológiai szempontból is bedobozolják. A természettudományos vagy a készségtantárgyakat tanító kollégáknak ezzel nem kell szembenézniük. Ők egyébként kevésbé elégedetlenek az új Nat-tal, ám azt egyöntetűen kifogásolják, hogy velük sem egyeztetett senki az alaptanterv kidolgozása során, holott a Csépe Valéria-féle koncepció megvitatásában 2018-ban még ők is részt vehettek. Azóta a Csépe által kidolgozott anyag döntő része a kukába került, a most nyilvánosságra hozott Nat-ba a szakmának már nem volt beleszólása. Az ME helyzetét egyébként a független média sem könnyíti meg: amikor először szólaltam meg az új Nat-ról egy tévériportban, két ellenzéki politikus közé vágták be a mondandómat, így sokaknak úgy tűnhetett, mintha a szakmai érveim valójában politikaiak lennének. Új jelenségnek számít, hogy soha nem ült még ekkora ünnepet a hazugság. Teljesen mindegy, hogy mit mondunk, mindenfajta következmény nélkül forgatják ki a szavainkat. Ez a politikusoktól megszokott, de a politikailag elkötelezett médiától korábban soha nem volt ennyire durva, mint manapság.

Az ME összes kritikájából annyit hámoz ki a kormánysajtó, hogy a magyartanárok ideológiai okokból támadják a Nat-ot. Hiába szajkózom, hogy a mennyiséggel és az alternatívák hiányával van baj, az ideológiai problémák legfeljebb másodlagosak, fütyülnek rá. Azt hallom, hogy lefasisztáztuk Wass Albertet. Nem tettünk ilyet, mégis ezt harsogják szünet nélkül.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

mandiner.hu