Valamikor 2001 táján kezdődött, azaz lassan tizenöt éve, hogy a politikai közbeszéd vezérfonalává a gyűlöletet tették, hogy ki kezdte és ki folytatta, az irreleváns.

Egy darabig csak egymást mocskolták egyre minősíthetetlenebb hangnemben rágalmazva, vádaskodva, hazugnak nevezve egymást. Eleinte csak árok ásásnak hívták, ma már neve sincs, hiszen lassan nincs is más csak árok, árok hátán. Feltüzelték, fanatizálták híveiket, saját és hűbéreseik hatalmi törekvései érdekében. Soha nem a “népért”, mindig csak magukért.

Természetesen, mindezt a plebsz számára egy szebb jövő ígéretével, egy boldog, gazdag Magyarország ( soha el nem érkező) délibábjával kapcsolták össze. Elhitették (valljuk be, szinte mindenkivel), hogy a cél érdekében a másikat meg kell semmisíteni, ki kell nyírni, tönkre kell tenni, mert amíg léteznek ebben az országban komcsik, fasiszták, liberálisok, jobberek, szocik, addig nem jön el a szebb jövő.

Más kérdés- amire nem gondol a begőzölt nép- hogy mindig is lesznek jobberek, szocik, libsik, fasiszták, már csak azért is, mert egy társadalom soha nem homogén, hanem színes. Aztán, ahogy mentünk előre az időben, a felkorbácsolt gyűlölet lett a hatalom legkedvesebb fegyvere velünk szemben, pont azokkal szemben, akik vevők voltunk arra, hogy gyűlöljünk.

És úgy tűnik, nincs megállás, most már a gyűlölet maga keresi meg tárgyát – némi hatalmi segítséggel. Így aztán indulataink tárgyává tettük a cigányokat, a szegényeket, a zsidókat, a gazdagokat (válogatás nélkül nem megkülönböztetve a tehetségest a bűnözőtől) a melegeket, az EU-t, a multikat, a külföldi tulajdonú cégeket, a nyugatot, Amerikát és legújabban a menekülteket, válogatás nélkül egybemosva terroristát az éhező, rongyos gyerekekkel. Ha igaz, már szabad csapatok is vadásznak rájuk délen.

Felkorbácsolt gyűlölet, ami vakká tesz, hogy ne láss mást, ne gondolkodj, hogy mit miért tesznek ott fent és, hogy eszedbe se jusson, hogy elfogadd azt, hogy nem vagyunk egyformák. Mások vagyunk mindahányan, de a kiút csak együtt lehetséges ebből a mocsokból, csak együtt, egymással önmagadért. Különben ezen az úton megállíthatatlanul a szakadék felé rohanunk, oda, ahol nem tudni előre, hogy pontosan mi vár ránk, de hogy az nem a “szép reményű” Magyarország lesz, az biztos.

lalifalva.com