Attila nem király, még csak nem is Isten ostora, ellenkezőleg, épp rajta csattog az az ostor, de kegyetlenül – Attila ugyanis egy aradi cigányember, akinél szegényebbet láttam már ugyan életemben, de nem sokat.

Pár napig Romániába szólított a kötelesség, egy készülő dokumentumfilmhez végeztünk terepmunkákat, és hát ez a film a Nyugaton dolgozó romákról szól, akik a Keleten maradt családjukat tartják el.

Sokan vannak, küldik haza, amit tudnak, egész nemzetségek élnek meg egy-egy stuttgarti utcaseprő vagy segédmunkás centjeiből, euróiból – de a teljes képet majd a filmben vázolnánk.

Hanem hát az ilyesmit nem lehet fotelből felvázolni, ki kell menni a helyszínre, ahogy a nagyok mondanák, Sztanyiszlavszkij és Hemingway kórusban biztatja az embert az Olümposzról, hogy merítsen az Életből.

Kár, hogy a valósághoz egyiknek sem volt túl sok köze.

Hanem nekünk kell, hogy legyen, irány Arad megye, onnét kaptunk híreket nagyobb létszámú szegregátumokról.

A szegregátum bizony a cigánytelep úri neve, amit máshol gettónak is mondanak. Ilyen van Arad mellett is, a város peremén, ott laknak Attiláék.

Sokan élnek ott, de hogy hányan, senki sem tudja vagy akarja megmondani – ki pár száz lakost említ, ki ezret is, a valós szám olyan hat-nyolcszáz fő lehet. De ne tessék valamiféle városnegyedet elképzelni.

Ez a sok ember nagyon kevés házban lakik, egymás hegyén-hátán, elmondhatatlan körülmények között.

Azért csak próbáljuk meg mégis elmondani.

A várost ölelő körgyűrűről egy közúti felüljáró alatt lekanyarodik a kocsi, innentől földúton megyünk tovább, tengelytörő, kegyetlen földúton, át a vasúti síneken is – sorompó nincs, tán soha nem is volt – míg egy ócskavastelephez nem érünk.

A tulajdonosra várni kell: a rendőrség épp helyszínel, ugyanis loptak a telepről. Ócskavasat loptak, hihetőleg a konkurens másik fémtelep emberei. Mikor a hatóság elmegy, fáradtan néz ránk:

– Miben segíthetek?
– A cigányok életéről forgatnánk majd, dokumentumfilmet, egy német tévécsatornának.
– Nézzenek körül. Ilyen az életünk.

Körülnézünk. A szegregátum egyetlen utca, nem több, ami a színesfémteleptől vezet, egyenesen a semmibe. Hellyel-közzel házak szegélyezik, de miféle házak! Nincs Rio de Janeirónak az a bidonville-je, bádogvárosa, ami ehhez fogható volna.

Ezek az épületek nem ebből vagy abból készültek, nem fából vagy vályogból – hanem mindenből, amit az emberi lelemény házépítésre képes felhasználni és még némely egyéb anyagokból is.

A tető hol hullámbádog, hol pala, ahol meg egyik sem, ott Isten szabad ege. A falakon ha volt is vakolat, elmaradt róluk legkésőbb az 1970-es években – mert látszik, hogy a viskók nem ma épültek, nem is tegnap. Évtizedek esője, szele verte le róluk a vakolatnak még a nyomát is.

Az utca elején férfiak álldogálnak, a házak előtt asszonyok teregetnek, gyerekek szaladgálnak.

Mi hárman megyünk némán, csak néha állunk meg megdöbbenésünkben, megyünk, mint egy westernfilmben – a férfiak hozzánk szegődnek. Hogyne tennék, nem tudják, mi járatban vagyunk. Akárhogy is, a vendégnek illik előre köszönni.

Forrás: huppa.hu

Köszönünk is, bemutatkozunk, és mondjuk, hogy film készülne, az életükről. Ezen kicsit mindenki elmélázik.

Aztán egy meglett, erősebb férfi megadja a választ:

– Arról bizony lehetne is.

Magyarul válaszol, mert hallja, hogy egymás között magyarul is, románul is beszélünk – neki a magyar a kényelmesebb.

– Aztán hova készülne az a film?
– Egy német tévécsatornának.

Tekintet elborul. Valami német ember igen rosszat tehetett errefelé…

– De nem visznek el senkit?
– Dehogy viszünk, mi jövünk ide, még fizetünk is!
– No, azért.
– Miért?
– Voltak itt németek, ha ugyan azok voltak. Toborozták a népet külföldi munkára, vitték is busszal, sokan mentek velük. Aztán nem fizettek nekik, ki hogy tudott, úgy jutott haza.
– Ez bizony gazemberség volt.
– Az hát. De azok sem biztos, hogy németek voltak: csak a munka, az volt Németországban.
– Semmit sem fizettek?
– Egy centet sem.
– De hát hogy sikerült visszajönni, fél Európán keresztül?
– Ahogyan lehetett.

Ennél többet nem mond, látszik, nem szívesen emlékszik a történetre. No, de ha itt akarunk forgatni, azt szabad. Az ő házát épp tegnap festették ki, nézzük meg. Megnézzük: tényleg ki van festve, csak hát mit használ az a tisztasági festés annak az omladozó falnak, romos tetőnek?

– Áramuk van itt?
– Van, mikor van.
– Vizük?
– Ha hozunk a kútról.

A gyerekek viszont vidámak, fürgék, egészségesek. Közéjük is süvít, hogy máshol zavarogjanak.

– Melyik a magáé?
– A Csabika, aki ott focizik.
– Stramm gyerek.
– Sportoló lesz, bár jobb szeretném, ha tanulna.
– Van iskola a környéken?
– Van, de nem a környéken…

Nézünk, látjuk azt a leírhatatlan szegénységet, amiről a sorsukkal játszadozó politikusoknak fogalma sem lehet – ha volna, ordítva vernék a fejüket a falba, és próbálnának segíteni valahogy.

Nézzük a fél kontinensen átgyalogló, becsapott férfiakat, a teregető nőket, a szaladgáló gyerekeket – nekik mit adott Európa, az átverésen kívül?

Azt, amit mindenki más: semmit.

Legfeljebb elvett tőlük egy keveset. Azért nem sokat, mert sok nekik sem volt.

– Akkor visszajöhetünk forgatni jövő hónapban?
– Persze. Várjuk magukat, csak senkit el ne vigyenek.
– Nem fogunk, ne féljen. De kit keressünk majd, hogy hívják?
– Attila vagyok, a feleségem Emese.

Attila, Emese, Csabika…

Róluk nem tudta a magyar Balog miniszter, hogy tehertételek vagy erőforrások. Hát mindjárt megtudná, ha három napig itt élne.

Attila még búcsút int, aztán befordul a frissen festett házba.

Rózsaszín.

Legalább a ház legyen színes.

A visszaúton mindenki hallgat: tudjuk, hogy pár emberen segít majd az a kis honorárium, amit kapnak, de a helyzeten nem változtat semmit. A helyzet ugyanis reménytelen.

Kínomban a telefonomat nézem: Orbán Viktort megerőszakolta Európa, Vonának nincs szemöldökcsipesze, 100 ezer eurónyi bankjegy dugított el vécéket Genfben.

Ide a százada is elég lenne, az is segítene.

Csak remélni tudom, hogy az Attila bére nem volt közötte.

Szerző: Szele Tamás/huppa.hu