A Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesülete a hónap utolsó vasárnapján - ahogyan már 2012-óta teszi - ismét vendégségbe hívta a nehéz sorsú debrecenieket. Az ingyenes ételosztáson egy tál meleg ebéddel, friss kenyérrel vártunk minden rászorulót. A gyermekeknek édességet is vittünk.

A közelmúltban a közösségi oldal feldobta a szinte napra pontosan tartott második ételosztás meghívóját. Ebből idézünk:

"A debreceni női egyesület tagjai 2012. november 2-án (pénteken) már második alkalommal osztanak ingyen ebédet hajléktalanok részére. Tudni kell ugyanis, hogy a 4-5 napos hosszú hétvégéken nem kapnak főtt ételt a rászorulók, ezért adományokból készítünk 100 ember részére ebédet, és osztjuk ki 11:00 és 12:30 óra között. Akinek van lehetősége arra, hogy bármilyen adománnyal hozzájárul az akciónkhoz, reggel 8 órától 12:30 óráig leadhatja"

Így kezdődött. Időközben eltelt közel tíz év, és sok minden változott. Egy maradt: mi minden hónap utolsó vasárnapján - ha esik, ha fúj -, várjuk vendégeinket. Tudják, ránk számíthatnak. Hó végén - kérésükre - töltött káposztával, friss kenyérrel várunk minden debrecenit, aki számára az egy tál étel segítség.

A sor most is hosszú volt, mint ahogyan sajnos megszokhattuk. Már jóval az ételosztás kezdete előtt sokan sorakoztak, várva az ebédet. A kezdés előtt fél órával már a 100-as sorszámnál tartottunk. Az ételosztás végére mind a 150 adag káposzta elfogyott. Sajnos most a repeta is elmaradt.

Idén most voltak a legtöbben, és nem a jó idő miatt. A koronavírus járvány következtében egyre több család kerül kilátástalan helyzetbe, így hónap végén még a kenyér megvétele is gondot okoz.

Szomorú tekintetű, megtört, elkeseredett emberek várták, hogy sorra kerüljenek. Ahány ember, annyi sors, annyi tönkretett élet. Nehezen nyílnak meg, saját nyomoráról senki sem beszél szívesen. Most a maszk segített is segített "rejtőzni".

Úgy ötödik éve, mind több a kisnyugdíjas, a közmunkából tengődő ember, akik egyik napról, a másikra élnek. Mára ők vannak többségben: sokan mondják, szégyellik, hogy ide jutottak, de így hó végére a családi kasszában apró is alig akad. Vannak, akik kérik, róluk ne készüljön fotó, mert nem szeretnék, ha a szomszédok meg tudják, mire kényszerül hétvégén. Egy idős nénike könnyeivel küszködve mondta, mennyire örül annak, hogy végre töltött káposztát ehet. Ezt már régóta nem engedheti meg magának. Körülötte sokan egyetértően bólogattak.

Megdöbbentő, hogy kisnyugdíjas házaspárok is érkeznek. Kicsit félénken, szégyenlősen, egymás kezét fogva. Kettőjük nyugdíja sem futja arra, hogy így hó végén meleg ételhez jussanak. Egykor az a mondás járta, hogy a csirkefarhát a nyugdíjasok étele. Ma bizony már sok kisnyugdíjas számára a farhát is elérhetetlen luxus, kicsinyke járandóságából erre már nem futja.

Sajnos egyre többen érkeznek gyermekeikkel. Így volt ez ma is. A gyerekek egy része már régi ismerős. Minden hónapban találkozunk velünk, jó barátként jönnek, s ölelnek meg bennünket. Ezek bizony szívszorító pillanatok.

Őket hamar megtanította az élet arra, hogy nincs. Ők nem vágynak csillogó, villogó ajándékokra, megelégednének azzal, ha minden nap jól lakva tudnák álomra hajtani buksijukat. Örülnek annak a kevésnek, ami jut a számukra.

A mai ételosztás is felért egy családi nappal. Csak itt nem a játékról, a zenekarokról, a bohócokról szólt a történet, hanem az ételről, a való világról. Mert aki éhes, az nem ingyen cirkuszra vágyik. Ma erről sokan elfeledkeznek, és úgy gondolják, hogy jó pénzért - közpénz ugye - megszervezett eseményekkel, palástolni tudják a városban, az országban a nyomort, a szegénységet. Ami nem látható, az nincs is - gondolják. Tessék csak végiggondolni: a "rendes" magyar családok ilyenkor kirándulnak, Állatkertbe, moziba mennek gyerekeikkel. A láthatatlan Magyarországon élő gyermekek és szüleik számára az "ünnepi" program az ingyen ételosztást jelenti. Sorsuk eleve elrendeltetett? Vajon tehet arról egy gyermek, hogy szegény családba hozta a gólya?

Kis csapatunk a jövőben is, minden hónap utolsó vasárnapján várja mindazokat a felebarátainkat, akik segítségre szorulnak. Sajnos csak ennyit tehetünk az élet igazságtalansága enyhítéséért. Hívunk mindenkit, aki segíteni szeretne, két kézzel, vagy anyagi támogatással. Legközelebb november 28.-án várjuk a rossz anyagi körülmények között élő embertársainkat töltött káposztával és nagy szeretettel.

Meggyőződésünk, hogy egy jó és nemes ügyben kérjük a támogatást. Nem lehetünk közömbösek azok iránt, akik nem az élet napos oldalán foglalnak helyett, akik önhibájukból, vagy anélkül mindennapos küzdelmet vívnak a talpon maradásért.

Osztjuk mindazt, amit Spiró György írt:

"Nem a szegénység a megrázó, hanem hogy tudjuk: ezeknek az embereknek nincsen jövőjük, mert a magyar társadalom nem akarja, hogy legyen."

Szabó Zoltánné
az egyesület alelnöke