Jó, nem titkolhatom tovább, én a liberális is építettem a műszaki zárat. 

Persze az ember örökké kifogásokat, önfelmentő érveket keres – de most csak olyan lényegtelen argumentumokat tudnék említeni, hogy nem konkrétan ezt, és nem konkrétan most.

Még csak nem is a szerb határon. De az akkori jugoszláv határ közelében. 1979-ben, sorkatonai szolgálatom alatt egy szovjet-magyar közös használatú lőtéren kellett bemutató jelleggel műszaki akadályokat építeni. Akkor már rég készen kellett volna ugyan lennie, de egy kapavágás nem sok, annyi nem esett a területen. Viszont besorozásom előtt az utolsó tiszt is elhagyta az ezred műszaki századát, ideiglenesen egy főtörzsőrmester kapott parancsnoki megbízást, és ő bizonyítani akarta, hogy márpedig lesz műszaki zár.

Van bizonyos képem arról, hogy egy ilyen építmény mennyit ér. Amivel persze eszem ágában sincs azt sugallni, hogy most is ugyanilyen lesz a hatékonyság. De, hogy ez a mostani valakinek nagy üzlet lesz, afelől nincs kétségem.

Elsőként említeném a régi időkből, hogy az összes elvileg egy-másfél köbméteres beton kocka és piramis közepén megtermett farönk kapott helyett. A betont a lőtér központi épületénél keverték, mert ott volt áram, majd fel a Csepel platójára, azzal ki a puszta közepére, és ott lapáttal letúrtuk az egyes piramisoknál.

Mivel november felé járt az idő, minden friss piramis fölé tiszti sátrat húztunk, beállítottunk egy dobkályhát, és egész éjjel fűtöttünk, hogy a beton szét ne fagyjon. Mondjuk szikrafogóra már nem tellett, de az egy hét alatt így is csupán két sátrat égettünk porig.

A többsoros, tényleg gondosan kifeszített szögesdrótról meg csak annyit, hogy saját szememmel láttam a szovjet kiskatonát, aki a sorakozó zászlójel előtt keveredett be mögé teljes menetfelszerelésben, és mivel náluk nem volt lacafaca, tett két lépést hátra, nekifutott, és tigrisbukfenccel szép ívben vette az akadályt.

Ami most jön, az már nem a pályát minősíti, hanem a kommersz magyar konyakot, mint szeszipari terméket. Meg a falusi kocsmát. Vagy engem? Ki tudja. Az utolsó körnél a Csepel begyűjtötte a kinn dolgozó katonákat, és az őrmesterünk – nem keverendő a korábban említett főtörzzsel – vezetésével úgy, ahogy voltunk, koszosan, izzadtan, hulla fáradtan az egész napi betonozástól, betértünk a közeli falu kocsmájába. Mily meglepő, a fizikai fáradtságon túl éppen szerelmi bánatom is volt, amire a berúgok, mint az a bizonyos dél-európai csacsi eljárást gondoltam megfelelő gyógyírnak. Rögtön deci konyakot kértem nyitásként. Mint a víz. Jött a második, a harmadik, sőt még a negyedik is, mire úgy ahogy éreztem valamit.

Másnap azt gondoltam én vagyok a király. Ismét decis mértékkel nyitottam. Az első pohártól bekerültem az asztal alá.

liberalizmus.nolblog.hu