Természetesen esetünkben nem lehet szó nukleáris válságról, hanem egy önmagát szándékosan elszigetelő, érdemi szövetségesek nélkül maradt, úgy nevezett remeteállamról kell beszélnünk.

Milyen egyéb indíték vezérelheti egy katonai értelemben jelentéktelen állam kormányát arra a pénzkidobásra, hogy 2017-18 között negyven lőteret létesítsen? Kételyeinket tovább erősíti az oktatás jelenlegi helyzete, ami a beruházás többszörösének hiányáról tanúskodik.

Az alig tagadva és módszeresen meggyengített oktatás tükrében vajon mennyiben lehet ilyen célt szolgáló beruházást nem súlyos kockázatként felfogni?

A hírt megjelentető Magyar Közlöny előzékenyen felmenti magát e kockázat indoklásának terhe alól, de mulasztásuk dacára létező és súlyos problémáról kell beszélnünk.

Köztudott tény, hogy Orbán valamiféle katonai megszállottság jeleit mutatja politikusi pályafutása kezdete óta. Ami azért is fura, mert nyílt titok, hogy kötelező szolgálati ideje alatt súlyos atrocitásoknak volt célpontja. Hogy ezekben a konfliktusokban mennyire lehet érintett az újabban – lassan nyolcadik éve – marcona államférfi képében tetszelgő Orbán, végső soron nem is lényeges.

Tény azonban, hogy a NATO tagállamai katonai felkészültségének ismeretében ez a törekvés sokkal inkább egyfajta bizarr terepmintás látványbüfé megvalósítását célozza.

Adja magát a kérdés, hogy kinek szól ez a színjáték?

Az olyan hatékonyságú haderők, mint az Egyesült államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, és Németország mellett mennyiben lehet komolyan venni egy olyan ország törekvését, amelyik legkevesebb 500 éve nem tudott érdemi eredményt felmutatni katonai téren?

Meggyőzőbbnek tűnik az a felvetés, hogy ez a lépés ötvözve az önálló gondolkodás írmagját is kigyomlálni célzó oktatással irányítható, saját népére veszélyes bábok kinevelését tűzi célul.

Gyengébbek kedvéért: Jó eséllyel irányítható fiatalokkal akarja a kormány kordában tartani az egyre inkább elégedetlen népet.