Mihail Romm legendás filmje, a Hétköznapi fasizmus főleg a kisemberekről szólt. Azokról, akik rendes családapák voltak, dolgoztak – már persze ha volt munkájuk – és a tömeggyűléseken lelkesen hallgatták a Vezér szavait.

Hitler beszédei nem voltak bonyolultak: minden gazdasági bajért a zsidók felelősek, tehát őket el kell pusztítani. Donald Trump világképe hasonlóan egyszerű, akár egy faék. A munkaszolgálatosként meghalt, szegény Rejtő Jenő biztosan csodálkozna, ha élne. Nem hinné el, hogy az általa megálmodott szélhámos, Podvinecz marsall alakja megelevenedett, s már sokfelé hódít. A 2016-os elnökválasztás győztese is annyit tud a világról, hogy “Amerika a pénz hazája, és lobogóját csillagok díszítik…”

Az elmúlt évek választási eredményei – többek között – azt jelzik, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás óta sokan unják a hagyományos politikát. Nem hisznek a válságkezelésben tehetetlennek bizonyult régi pártokban, inkább a populista “látványpolitikusokra” szavaznak. Márpedig azt el kell ismerni, hogy Donald Trump szórakoztató személyiség. A Helsinkiben tartott közös sajtótájékoztatón például Putyin mellé állt, aki egyszerűen letagadta az amerikai elnökválasztásba való orosz beavatkozást. Washingtonban erre botrány tört ki, miután ezt a tényt valamennyi titkosszolgálat egybehangzóan állítja. Az elnök ekkor azzal állt elő, hogy nyilatkozatában helytelenül használta a would segédigét, s tulajdonképpen nem is azt mondta, amit hallottak. De ugyanilyen nevetséges, ám egyúttal félelmetes, ahogy az Egyesült Államok hivatalban lévő elnöke mostanában a tévékamerák előtt védekezik. Bizonyítottnak látszik ugyanis, hogy ő bízta meg az ügyvédet, aki összesen 280 ezer dollár hallgatási pénzt fizetett egy pornósztárnak és egy szépségkirálynőnek. Az elnöki nyilatkozat önmagáért beszél: “jó, jó valóban fizettünk, de ez nem számít bűncselekménynek”.

A Trump által közzétett Twitter-üzenetek gyakran nyilvánvaló hazugságok, de sokszor viccesek. Legyünk őszinték: az európai bürokraták tevékenysége kifejezetten unalmas ehhez képest. Mindenféle globális problémával küzdenek (menekültügy, klímaváltozás, a digitális gazdaság szabályozása), s még Brexit-ügyben is csak szerencsétlenkednek. Az amerikai elnök londoni látogatásakor erre is egyszerű megoldást talált. Mindenkit megdöbbentve per indítását javasolta az EU ellen a brit miniszterelnöknek. Az elemzők, kommentátorok többsége persze kétségbe esik: a világ sorsa egy tudatlan, ám agresszív showman és európai csodálói kezébe kerülhet. A trumpizmus sajnos nem valóságshow-műsor, hanem maga a valóság. Ezért Európa felelős politikusainak – a diplomatikus távolságtartás helyett – cselekedniük kellene.

A valóságshow

Már ma sem kétséges, hogy az Egyesült Államok elnökei közül Donald Trump világelső lesz: legalábbis ami a róla szóló cikkek, kommentárok számát illeti. Az amerikai pszichiáterek egy csoportja például az elnök mentális állapotának felmérését is javasolta. Neves közgazdászok figyelmeztettek arra, hogy dilettáns kereskedelempolitikai lépései (lásd védővámok) az amerikai gazdaság érdekeit veszélyeztetik. Amikor valamelyik Twitter-bejegyzésében arról elmélkedett, hogy Amerika erős ország, ezért a dollárnak is erősnek kell lennie, még a republikánusok is fogták a fejüket. Trump nyilvánvalóan nem tudja, hogy az exportteljesítmény ösztönzésének egyik legfontosabb eszköze a nemzeti valuta leértékelése.

Az elnök nagy-britanniai látogatása is számos témát kínált az internetes mémek mestereinek. Sokan felháborodtak például amiatt, hogy az elnök II. Erzsébetet is képes volt megvárakoztatni. Az ezt firtató újságírói kérdésre azzal válaszolt, hogy valójában a “király és a királynő testőreivel együtt” neki kellett várnia. Vagyis nem tudja, hogy a briteknek “csak” királynőjük van, mint ahogyan azt sem, hogy az Egyesült Királyságnak csupán egyik országrésze Anglia. A hamis hírek (fake news) terjesztésével gyakran vádolja a sajtót, ami – érthető okokból – nem tartozik a kedvencei közé. Azt a Twitter-bejegyzését azonban, mely szerint “a sajtó a nép ellensége”, már a The New York Times sem hagyhatta szó nélkül. A lap szerkesztőségi cikke még viszonylag visszafogott volt, amikor az elnök véleményét veszélyesnek minősítette. Az viszont már egyszerre botrányos és szórakoztató, hogy a Szenátus – jó kétszáz évvel az amerikai sajtószabadságot deklaráló alkotmány-kiegészítés elfogadása után – egyhangú határozatot hozott: “a sajtó nem a nép ellensége”.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy az amerikaiaknak már elegük lehet populista elnökükből, de ez tévedés. Egy konzervatívnak tartott közvélemény-kutató cég (Rasmussen Reports) idén augusztusban készített felmérése szerint Donald Trump támogatottsága 50 százalék körül mozog. Ez 5 százalékkal magasabb, mint Barack Obamáé volt, elnöksége első másfél évét követően.

Az unalmas EU

Közismert, hogy a trumpizmus Európában is terjed, bár a The Times igyekszik megnyugtatni az emiatt aggódókat. Értékelése szerint a populisták a kontinensen “csak” hat országban rendelkeznek kormányzati hatalommal. Ezek az osztrákok, a csehek, a görögök, a magyarok, az olaszok és a lengyelek. Nem túl hízelgő viszont számunkra a cikk végkövetkeztetése. A szerző az EU szempontjából kifejezetten biztatónak tartja, hogy eddig csupán Magyarországon és Lengyelországban korlátozták a szabadságjogokat.

Az Európai Unió azért sem szórakoztató, mert sok mindennel kell harcolnia. A menekültválság távolról sem megoldott. A gazdaság egy ideje már élénkül, de azt nem tudni, hogy az Európai Központi Bank pénzteremtő politikájának befejezését hogyan fogadják majd a piacok. A görögök ugyan megkapták az életmentő hitelcsomag utolsó részét, de az adósságprobléma ettől még nem enyhült. Az olasz bankok a nem fizető adósaik nagy száma miatt szinte állandó csődveszélyben vannak, ám a populisták szokásuk szerint csak a karzat közönségének játszanak. Szinte hihetetlen, de 2018-ban Európa egyik legfejlettebb országában a kormány engedményeket tesz a védőoltásokat ellenző Facebook-csoportoknak.

A trumpisták által lenézett és gyakran szidalmazott brüsszeli bürokraták azért közben csendben dolgoznak. Jó másfél hónapja történelmi jelentőségű gazdaságpolitikai sikert értek el, ám a mindent elborító bulvár tengerében ez senkit nem érdekel. Miközben Amerika éppen romba dönteni készül a világkereskedelmi rendszert, július 17-én Tokióban aláírtak egy átfogó szabadkereskedelmi megállapodást az Európai Unió és Japán között. Ebben nem kisebb dologról döntöttek, minthogy az EU-27 és a szigetország mintegy 640 milliós belső piacán fokozatosan lebontják a kereskedelmi korlátokat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például jóval több uniós mezőgazdasági termék lesz eladható Japánban, s cserébe a világszínvonalat képviselő Toyota és a többiek vámmentesen érkezhetnek az európai piacra.

A csaknem tíz évig tartó gazdasági válság azt eredményezte, hogy a választók mindenhol türelmetlenné váltak. Az ezzel foglalkozó cikkekben már sokan leírták, a fejlett országokban is egyfajta harcias, “ostromlott erőd” tudatállapot vált uralkodóvá. Miért várhatnánk el az átlagszavazótól, hogy belássa: gazdasági helyzete bizonytalanságáért nem a vallási, faji, nemzetiségi kisebbségek vagy a menekültek a felelősek, s a politikában sincsenek csodaszerek? Sajnos nagyon kevesen ismerik fel, hogy a migránsok elleni harccal, vagy a védővámokkal házaló nemzetmentők egyszerűen nem tudják, miről beszélnek.

Európa, vigyázz!

Thomas Mann híres figyelmeztetése talán még nem aktuális, de ne feledjük: az antifasiszta koalíció gazdasági és katonai erejét a II. világháború idején főleg az Egyesült Államoknak köszönhette. A mostani elnök felelőtlen és ostoba rögtönzéseivel az 1945 után kialakult nemzetközi intézményeket (ENSZ, NATO, Európai Unió) és a nyugati szövetségi rendszert egyaránt veszélyezteti.

A hétköznapi trumpizmus Európában is terjed, de ha hihetünk a The Times szemleírójának, nem kell összeomlástól tartanunk. A magyar miniszterelnök ugyan szeretne Brüsszelben is látszani, de ez nem tűnik komoly veszélynek, inkább nevetséges. Magyarország gazdaságilag és politikailag egyaránt csekély súlyt képvisel, s a kormányfő – nagyhangú nyilatkozatai ellenére – távol áll attól, hogy világpolitikai tényező legyen.

Az Európai Unió építőinek, mindenekelőtt Angela Merkelnek és Emmanuel Macronnak valóban nagy a felelősségük. Nem mindegy például, hogy ősszel megint meghátrálnak-e Brexit-ügyben. Nem zárható ki ugyanis, hogy a kilépési szerződés meghiúsulása miatt a britek gazdasági katasztrófahelyzetbe kerülnek. Senki nem akarja Nagy-Britanniát “büntetni”, de azt látni kell, hogy London a csatlakozása óta lényegében egyetlen szabályt követ: ők mindenben kivételek. Ezért Brüsszelnek nem szabadna engednie, hogy a belső piac és a vámunió szabályai közül “kimazsolázzák” a számukra kedvező rendelkezéseket. Hatásos érv lehet az integráció mellett, ha majd a londoni bankok a – “trumpisták” által annyira lenézett – Európai Unióba menekülnek.

Szerző: Forgács Imre / nepszava.hu / millenniumintezet.hu