A régi vágású diktátorokkal, mint Pinochet, Ceausescu vagy Kim Dzsongun, tudjuk, hányadán állunk, ismerjük az általuk uralt rendszerek működését: a terrort, a jogfosztást, az állam szenvtelen és gyilkos közönyét - írja a Magyar Nemzet. Ha azonban a Facebookot alapító Mark Zuckerbergre pillantunk, egy mindig mosolygó, fiatal milliárdost látunk, a testet öltött amerikai álmot, szegénylegényt, aki elnyerte a fele királyságot. Csakhogy a valóságos Zuckerberg egy kegyetlen zsarnok, az általa működtetett gépezet pedig legalább annyira fenyegeti a szabadságot, mint a Vörös Hadsereg atom-tengeralattjárói vagy a Wehrmacht páncélosai.

A science-fiction irodalmának cyberpunk-mítoszai az informatika fejlődése nyomán egyre-másra váltak valóra, egy lényeges elem azonban sokáig hiányzott: a központi agy, ahová az információk befutnak, s amely organizálja a világméretű hálózatot. A Facebook robbanásszerű térhódításával az internetet uraló szuperszámítógép megszületett: ma már nem a Facebook tartozik az internethez, hanem az internet a Facebookhoz. A Facebook többé nem egy szolgáltatás a neten, épp ellenkezőleg: a netes tartalmak szinte mind a Facebook által jutnak el a felhasználókhoz.

Olyan kommunikációs platform született, ahol a plázákban tenyésztett fogyasztók tömegei saját bulvárlapot szerkeszthetnek az életükről. A bulvár semmitmondása és a reklámok alapvető hazugsága, mely szerint a fogyasztás boldogságot okoz, Facebook-felhasználók százmilliói számára váltak olyan kulturális referenciákká és magatartásmintákká, amelyeket kényszeresen másolniuk kell. A Facebook hírfolyama az önfeledt boldogság, a felpezsdítő élmények, a kiegyensúlyozott, mégis változatos párkapcsolat, valamint az egzotikus nyaralás olyan széles körű és általános demonstrációja, amely ismerősök tömegeit frusztrálja a halálba, hiszen mindegyikük ilyen életre vágyik. A Facebook percről percre győzi meg felhasználóit arról, hogy ez az élet igenis létezik, továbbá elérhető, csak nekik még nem sikerült elsajátítaniuk. S miközben antidepresszánsokkal, nyugtatókkal, vagy szeszes italokkal ütik magukat, kétségbeesetten próbálnak beszállni a versenybe, és egy-egy jól sikerült szelfivel azt hazudni, hogy az életük ugyanolyan sikeres, fiatalos, trendi, dinamikus és menő, mint egy szénsavasüdítőital-reklám bármelyik szereplőjének. Azt az olthatatlan elégedetlenséggel vegyes fogyasztói mohóságot, amelyet a céges hirdetések keltenek, a Facebook-élmény a végletekig fokozza, nemzedékek valóságról alkotott képét hamisítva és nyomorítva meg.

Zuckerberg előtt az volt a széles körben sikeresnek és korrektnek tekintett üzleti modell, ahogy a Google a YouTube-ot működteti: ha egy művész gyárt egy videót, és feltölti, a nézettség után pénzt kap – ha sokan nézik meg a videóját, sok pénzt, ha kevesen, akkor keveset. A Facebook máshogy működik, egyetlen centet sem fizet a tartalom és a kattintások után, hanem megfordítja a fenti logikát: ha azt akarod, hogy az általad közölt tartalmat sokan lássák, fizess sokat, és a rendszer a pénzedért sok emberhez kiutalja, ha azonban nem fizetsz, ne csodálkozz, hogy csak kevés felhasználóhoz jutsz el. Zuckerberg azért teheti meg ezt, mert a Facebook egy monopólium. Természetes következmény, hogy egy ilyen működés azokat a nézeteket segíti érvényesülni, amelyek mögött jelentős mértékű tőke áll.

A Facebook persze nem pusztán egy hatékony hirdetési felület – ha az volna, gyorsan elbukna, mint teleshop a nézettségi versenyben. A pénzért vásárolt elérések a hírfolyamoknak csupán csekély hányadát adják, a Facebook-élmény nagy részében mindenki olyan hírekkel és véleményekkel szembesül, amelyekkel egyet is ért. A rendszer folyamatosan profilozza a felhasználóit – bőrszínüket, zenei ízlésüket és politikai preferenciáikat egyaránt ismeri. Ha valakit kormánypártiként azonosít, az szinte soha nem találkozik olyan tartalommal, amely az ellenzéki álláspontot ismerteti, s egy ellenzéki beállítottságú állampolgár ugyanígy nem kap esélyt arra, hogy kormánypárti érvekről értesüljön. Egy autókért rajongó felhasználó nem ismeri meg a globális klímaváltozás tényeit, egy feminista aktivista azonban azonnal hozzájut a férfiak által családon belül elkövetett erőszakos bűncselekmények híreihez. A Facebook működése az általános politikai szektásodásnak és a centrumszavazók eltűnésének legfőbb oka. Felszámolja a valóság élményének azt a részét, amely a felhasználót képes volna kimozdítani szellemi tunyaságából, miközben folyamatosan azt hazudja neki, hogy az egész világ az ő kedvéért van, ugyanis ő a király. Megvilágító erejű szentencia, hogy a Google a kiindulópont, a Facebook pedig a végállomás.

A lájkolás az a misztikus pillanat, amikor Zuckerberg a döntés jogát a tömegember kezébe adja. Ha a Facebooknak nincs konkrét üzleti vagy politikai érdeke, mindig a sötéten örvénylő tömeg dönt – nem értelmiségi szerkesztők vagy közírók, hanem a plázák meg a kocsmák népe, amely lelkesülten kiált hurrát, ha Hajdú Péter a feleségéről vagy a kiskorú lányáról fürdőruhás képet közöl, s amely közönyösen kattint el, amikor Szörényi és Bródy a Városliget fáit védelmezi. A Facebook működése tankönyvbe illő példa arra, hogy a csekély létszámú, de tőkeerős elit miként lép szövetségre a tömeggel, s miként adja át neki hatalmának fejében a nyilvánosságot és a közkultúrát. Mi sem igazolja ezt ékesebben, mint hogy a Facebookon egyetlen közszereplő sem tilthatja le a kommentelést, bármilyen kevéssé legyen is fogékony arra a tömény cigányozásra, zsidózásra, nácizásra, komcsizásra és egyéb mocskolásra, amit a trolltömegek nap mint nap elővezetnek.

A Facebookon bármilyen közösségi aktivitást folytatni – főleg itt, a gyarmatokon – rendkívül kiszolgáltatott tevékenység. A Facebook a profitmaximalizálás szellemében nem működtet magyar nyelvű ügyfélszolgálatot – ha bizonyos számú felhasználó feljelent egy oldalt, azt a rendszer indoklás nélkül törli. Jól látható, hogy semmilyen egységes joggyakorlatról vagy alkalmazott elvről nincs szó: a Facebook önkényesen és sokszor alaptalanul töröl bejegyzéseket vagy teljes oldalakat. Fellebbezés vagy méltányos eljárás lehetősége fel sem merül, hacsak a sértettnek nincs pár tízezer dollárja meg néhány éve, ami alatt Kaliforniában az illetékes bíróság meghozza döntését. Mindez addig persze nem zavarja a politikai mainstreamet, amíg szélsőjobbos oldalak tűnnek el, de ugyan mi a biztosíték arra, hogy Zuckerberg holnap nem azokat a tartalmakat számolja majd fel, amelyek mondjuk szabályozást sürgetnek a technológiai cégekkel szemben? Jelenleg nincs politikus se demokráciában, se diktatúrában, aki olyan véleményterrort képes üzemeltetni, és olyan mértékben képes korlátozni a szólásszabadságot, mint Mark Zuckerberg.

A KGB vagy a CIA álmaiban sem remélte, hogy egy nap olyan mennyiségű ismerete lesz az állampolgárokról, amilyenek a Facebook szerverein fellelhetők. A Facebook ismeri a hajszínedet, a vallásodat, a szexuális preferenciádat, tudja, kik a barátaid és kik voltak a szeretőid. Ha valaha feltöltöttél egy képet magadról, azt már hiába törlöd – mindörökre ott marad az aktádban. S a Facebook intelligens algoritmusokkal újra meg újra átfésüli és kiegészíti a nyilvántartásait – ma még csak cégek részére árusítja, hogy ki igényel potencianövelő gyógyszert, nyaralási tippet vagy társkereső szolgáltatást, holnap már politikusoknak ad el listákat olyan állampolgárok adataival, akiket potenciálisan mozgósítani tudnak a médiademokrácia kirakatrendezvényeire, a négyévenként megrendezett választásokra. Holnapután majd diktatúráknak adja el ellenzéki állampolgárok neveit – miért ne, ha jól fizetnek?

A Facebook-birodalom a hatályos törvények felett áll – úgy nő és vásárolja fel sorban a konkurenseit, hogy szinte egyáltalán nem adózik: Angliában tavaly 4327 font társasági adót fizetett be, ami kevesebb, mint egy átlagos brit munkás éves adóterhe, a politikusok azonban nem mernek szembeszállni a birodalommal, hiszen már a következő kampány során fizetniük kell a Facebooknak a reklámfelületekért, különben elkerülhetetlen a bukás. Ma Mark Zuckerberg hatalma kiterjedtebb, mint bármelyik politikusé – még pár év, és az ő akaratával szemben többé nem lehet kormányzati befolyáshoz jutni egyetlen nyugati országban sem.

A Facebook ma nem kevésbé fenyegető kihívás a civilizációnk számára, mint akár az iszlamizmus. Ha nem számoljuk fel ezt a fojtogató monopóliumot, ha nem adóztatjuk, nem szabályozzuk, és nem tesszük átláthatóvá a működését, annak ugyanolyan beláthatatlanok a következményei, mintha a bevándorlók tömegei előtt megnyitnánk Európa határait. A népvándorlás veszélyeit értjük, mert vannak hozzá történelmi analógiáink – a Facebookhoz nincsenek. Ezt a fajta diktatúrát még maga Orwell sem láthatta, a zsarnoki önkény ilyen mértékű koncentráltsága ép ésszel talán fel sem fogható – mégis meg kell állítanunk, mert ekkora hatalom sem állam, sem cég, sem ember kezében nem lehet.

mno.hu