Hoppál Péter államtitkár a Népszabadságnak adott minapi interjújában nem vonta kétségbe azt a kérdésbe csomagolt állítást, miszerint „a kulturális szféra dolgozói éhbért kapnak”, sőt kormányzati emberektől ritkán tapasztalt őszinteséggel elismerte, hogy azért „tengődnek”, mert a 2002 óta érvényben lévő bértáblájuk máig is alig változott.

A független színházak támogatási pályázatai kapcsán pedig szinte felpanaszolta, milyen nehéz helyzetben volt a bírálóbizottság „a forráshiány miatt”. Ha eleddig valamelyik szaktárca vezetőjét szembesítették a hozzá tartozó ellátórendszer alulfinanszírozottságával, rendszerint azt válaszolta, hogy fegyelmezettebben kellene gazdálkodni, és jobban is meg lehetne szervezni a munkát – de Hoppáltól most semmi hasonló bornírtságot nem hallottunk.

Az egészségügyi tárca illetékese azonban rajta is túltett. Zombor Gábor úgy licitált rá Hoppál egyenes beszédére, hogy még minősítette is a kormányzati viselkedést. „Folyamatos önbecsapásban vagyunk” – mondta nemrég egy konferencián, és mindjárt hozzátette, hogy „ki kell szabadulnunk a politika csapdájából”, mert noha mindenki tisztában van az egészségügyre fordított közpénz elégtelenségével, a politika mégsem hajlandó erről őszintén beszélni. Ezenfelül hosszú távú, garanciális kormányzati megállapodásokat sürgetett a gyógyító ellátásban dolgozókkal. Tehát úgy tűnik, azok az államtitkárok, akik jobbára a frontvonalon dolgoznak, kénytelenek empátiát tanúsítani a növekvő elégedetlenség iránt, különben végképp hitelüket vesztik tárgyalópartnereik előtt. Más kérdés, hogy ettől az újkeletű érzékenységtől érdemben mit remélhetnek az egyes ágazatok.

Alighanem semmit. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az államtitkárok sem igen tudnak együttműködni saját minisztereikkel, minthogy az ő kezüket is megköti a miniszterelnökség; még az úgynevezett csúcstárcák – mint amilyen például az EMMI – önállósága is erősen korlátozott. A költségvetési keretek fontossági sorrendjét alapvetően a politikai akarat határozza meg. A szakmai szempontok másod- vagy inkább harmadrangúak, s rendre megelőzik őket a propagandahasznosításra alkalmasabbnak vélt ügyek, az olyan nemzetgazdasági mániák, mint az állami tulajdon növelése akár az energetikában, akár a bankvilágban, nem utolsósorban pedig a hobbi- és presztízsberuházások. A stadionépítés, a budai Vár rekonstrukciója, a Liget-projekt. Ez utóbbiak százmilliárdokat emésztenek fel egy olyan az országban, amelynek mindezekre a „fejlesztésekre” voltaképp nem futja.

Pontosabban: csak a létfontosságú társadalmi szükségletek mellőzése árán. Úgy, hogy a költségvetés nemhogy nem juttat többet az oktatásra, az egészségügyre, a kultúrára, a környezetvédelemre és a szociális szférára, hanem csökkenti már korábban is mostoha ellátmányukat. Az ötletszerű rögtönzések előbbre valók, mint az alapvető népjóléti intézmények – különösen akkor, ha a hirtelen felvetődő „igényeket” a kormányzati kommunikáció kedvezően kiaknázhatja. Így költenek majd el alaphangon vagy ötvenmilliárdot egy új, de az adott körülmények között felesleges „csúcskórházra”, mert a felépítése még mindig olcsóbb, mint akár a meglévő épületek rég esedékes reorganizációja. Ugyancsak ilyen nagyságrendű kiadással jár például az átvállalt úszó-világbajnokság megrendezése, hiszen hiányzik hozzá az infrastruktúra. Hiányzott persze a rendezés jogát eredetileg elnyert Mexikóban is – csakhogy az a hozzánk képest nem is oly szegény ország, felmérve szűkös anyagi lehetőségeit, lemondott a dicsőségről, mert inkább a takarékosságot tekintette nemzeti érdekének.

Minálunk viszont repkednek az olyan több tíz- és százmilliárdos kormányzati projektek, amelyek gazdaságossági számításai vagy el sem készülnek, vagy soha nem kerülnek nyilvánosságra, nehogy kiderüljön, milyen megalapozatlan, voluntarista döntések alakítják ezt a vircsaftot – ahelyett hogy a valódi fejlesztési feladatokat józanul mérlegelő koncepció határozná meg a kormányzati munkát. Igaza van Zombor államtitkárnak, amikor garanciális megállapodásokat szeretne kötni az egészségügyi dolgozókkal – hiszen ilyen egyezségekre volna szükség mindenütt. Nem a nagyvállalatokkal kötött, jobbára tartalmatlan „stratégiai megállapodások” vinnék előrébb a dolgokat, hanem a „magyar emberek” biztonságérzete. És az Orbán-kormány megadhatná ezt az állam polgárainak, ha – mint hirdeti – csakugyan volnának átgondolt és távlatos szakpolitikai elképzelései. De mindenekelőtt felajánlhatna egy átfogó társadalmi szerződést, amely a helyreállított (!) alkotmányos jogállam normái alapján eleget tenne a közmegegyezés követelményének – vagyis elismerné a szakmai ágazatok autonómiáját, és vállalná, hogy a velük folytatott konzultációkon közösen elfogadott döntések a kormányzatra nézve kötelező érvényűek. Ám ez természetesen hiú ábránd csupán; a rezsim eddig megismert természetétől merőben idegen, hogy saját magával egyenrangúnak tekintsen más entitásokat – lásd, mit művel az akarnok, vezérelvű kormánypárt az önkormányzatokkal és a civilszervezetekkel.

De éppen ez a kilátástalanság nyithatna utat a demokratikus ellenzék számára – ha nem volna egyfelől szétforgácsolt, másfelől nem mindig a csupán ad hoc eléje kerülő vagy éppen célirányosan feltálalt politikai sztorikkal viaskodna. Mert Orbán még mindig kétségkívül sikerrel szuggerálja támogatóinak, hogy van valamiféle víziója az általa vágyott társadalmi viszonyokról. Ennek a talmi nemzetieskedésben fogant, dacos narratívának pedig az a visszatérő motívuma, hogy „megvédelek benneteket” minden rátok leselkedő veszélytől – és persze mindig épp attól, amit adott helyzetben fenyegetésként lehet beállítani –, noha a honvédő elszántság soha nem valóságos veszedelmekkel, hanem csupán virtuális ellenségekkel néz farkasszemet. A miniszterelnök mégis képes azt a látszatot kelti, mintha az ő – és mindnyájunk – egységes, nagyratörő, minden optimizmusra okot adó látomását kellene megóvni a globális, főként persze liberális és baloldali ármánytól. Ez korántsem politikai stratégia; legfeljebb a populizmus lehetőségeit jó érzékkel felhasználó, eseti manőverezés, ami a mindinkább állandósuló, egyre többeket érintő, reális társadalmi traumákat nem képes kezelni – csupán a figyelmet tereli el róluk.

És ezt azért teheti, mert az ellenzéki pártok sem külön, sem együtt nem fogalmazzák meg a maguk rendszerezett világképét: ahelyett hogy átfogó programban, markáns országajánlatban gondolkodnának, kommunikációjuk csak „leköveti” a napi, elegyes botrányokat. Mindre próbálnak így-úgy reagálni, felháborodnak, vizsgálatot követelnek, előadják a maguk – egyébként gyakorta egymással homlokegyenest ellenkező – véleményét; de ebből a széttagolt szereplésből nem áll össze a kormányzás átfogóan kidolgozott, érdemi alternatívája. Orbán kínálata zavaros, ellentmondásokkal teli, szociálisan érzéketlen és demagóg (nem beszélve arról, hogy dermesztően antidemokratikus), de egyelőre nem ismerünk vele szembeállítható, mondjuk úgy: komplett ajánlatot. Ez is egyfajta krónikus „forráshiány”; az ellenzék deficitje.

Pedig elegendő volna akárcsak a szaktárcák ma már kényszerűen beismert restanciáit számba venni, hogy kirajzolódjon az egymásba kapcsolódó, megkerülhetetlen társadalompolitikai átalakítások sora. Ha pedig ezek alkotnák egy következetes, demokratikus program pilléreit, az végre világos választás elé állíthatná az országot.

168ora.hu (Címlap: Fotó: MTI)