E_S írása az Ordítok blogon

Az elmúlt napokban több családot meglátogattam. Olyan családokat, akik történetesen a blogom olvasóinak köszönhetik részben, vagy egészben azt, hogy túljutottak életük bizonyos krízisein és talpra tudtak állni. Vagy legalább térdre. A közelgő télre tekintettel vittem meleg ruhákat, cipőket és egy kis odafigyelést.

Ez jó dolog. Ami nem jó, hogy naponta ezer és ezer családhoz kellene eljutni, akik hasonlóan nehéz, vagy még sokkal rosszabb helyzetben vannak és ők is fázni fognak, éhezni fognak. Ők nem fontosak sem a kormánynak (egyiknek sem, eddig sem), sem a politikai pártoknak, sem Orbán Viktornak. Őket nem védi a TEK, de még a nem létező szociális háló sem tartja meg őket. Sok esetben nem segélyre lenne szükség, hanem munkára és ami mindennél fontosabb: esélyre. Ez hiányzik, de ez el is dönti a jövőnket. Egyszerűbb persze azt állítani: mindenki maga felelős az életéért és nem mástól kell várni a megoldást, hanem tenni kell érte. Ez igaz is. Csakhogy.

Az egyik családban két beteg ember és egy fiatal felnőtt van. Konkrétan egy végstádiumú rákos anya, egy Parkinson-kórban szenvedő, egyre romló állapotban lévő apa és az ő fiuk. A szülők dolgoztak évtizedekig, fizették az adókat, járulékokat. Takarékoskodtak, apránként felépítették az otthonukat. Nem vettek fel hitelt, nem szórták a pénzt. Aztán hirtelen - szinte egyszerre - lettek betegek és szembesültek azzal: nem tudják biztosítani a fiuk számára a minimumot sem. Az érettségi és ballagás előtt álló családon tudtunk segíteni közös akarattal, ahogy a fiú további tanulmányainak megkezdésében is. Ez jó dolog. Az, hogy a két beteg szülő jó esetben ki tudja váltani a gyógyszerét, de tüzelőt venni már nem tudnak, az nem normális állapot. Munkát nem remélhetnek, a rokkantnyugdíj a megélhetéshez kevés, de ahhoz sok, hogy közgyógyellátást kapjanak. Az évtizedek alatt befizetett összegek fejében most annyi sem jut nekik, hogy méltósággal mehessenek végig az úton.

A másik család: anya és lánya. Az anya álláskeresési támogatást kap, mert nem elég rokkant. Két könyökmankóval valóban tud közlekedni, a mankókon saját fejlesztésű zsineg, ezzel rögzíti a kezéhez az eszközt. Ugyanis ha elejti, nem biztos, hogy fel tudja venni. De azért munkára alkalmas, bár munkát nem kap. Közmunkát sem. Mert a közmunkát kiosztó alkalmazott szerint két mankóval nem tud árkot tisztítani. A rokkantásgot elbíráló doktorurak szerint meg tud. Mozgáskorlátozott támogatásra nem jogosult a szakértők szerint, mert képes egyedül meginni egy pohár vizet. Többnyire. A lánya főiskolára jár (talán nem kell otthagynia az iskolát), segít az anyjának, alkalmi munkákat vállal. Ez utóbbit nem azért, hogy néha el tudjon menni moziba, bulizni, ahogy az normális lenne. Azért kell a pénz, hogy ne éhezzenek. Annyit. Annyiszor. Azt már csak én teszem hozzá, hogy amennyiben az anyának nem sikerül valamilyen munkát találnia, az álláskeresési támogatás is meg fog szűnni.

A harmadik családban is van beteg, mégpedig a családfő. Súlyos cukorbeteg. Diétáznia kellene, de néha inzulint kiváltani sincs pénz. Pedig dolgozik, napi 12 órát, heti hét nap. A három gyerekből kettő középiskolába jár (és szorgalmas, jó tanuló), a harmadik még pici. Az anya a beteg férjén és a három gyereken kívül még az agyvérzés következtében megbénult, magatehetetlen édesapját is gondozza, fürdeti, eteti. Próbál ő is munkát találni, de a kicsinek bölcsi kellene és olyan munkahely, amelyik elfogadja a kisgyermekes szülőt, ahonnan érte tud menni a bölcsibe és reggel vinni tudja. Hogy az édesapával mi lesz, arra gondolni sem jó. De nem talál állást. Spórolnak, ahol tudnak. Talpalattnyi hely sincs parlagon a kertben, még a fal tövében is paradicsom, paprika. Pici kert, de a pár kiló termés is jól jön. Most vettek egy malackát, hogy legyen majd hús, legalább a gyerekeknek. 

Ez csak három család, három sors. Hány ilyen van? Hány százezer? Jól van ez így? Ők mit tehetnek még önmaguk érdekében? Ők hibásak abban, hogy ilyen helyzetbe kerültek?

Azok a fiatalok, akik ilyen körülmények között kezdik az életüket, ki tudnak majd törni a nyomorból? Akarnak majd egy olyan országban élni, amelyik ennyire érzéketlenül nézte végig a szüleik kínlódását? Akarnak majd tenni azért az országért, amely hátat fordított nekik? 

Elég lenne egy kis figyelem. Állami szerepvállalással létre lehetne hozni olyan hálózatot, amelyik kimondottan a sérült, vagy valami módon korlátozott emberek foglalkoztatását szervezi. Nem őket kellene elcibálni a munkahelyre, a munkahelyet kellene hozzájuk vinni. A mankóval is nehezen közlekedő asszony például csodás dolgokat csinál, gyönyörű kézimunkái vannak. Mások máshoz értenek. Igaz, sok munka lenne felmérni ezeknek az embereknek a képességeit, megszervezni az alapanyagokkal való ellátásukat, begyűjteni az elkészült termékeket és értékesíteni azokat. De akkor nem szorulnának segélyre (amit amúgy sem kapnak), adományra. Nem kellene megalázkodniuk, sem nyomorultul kínlódniuk. Megőrizhetnék az egyetlen megmaradt kincsüket: a büszkeségüket, méltóságukat. Talán fontosabb lenne és egészen biztosan töredék összegbe kerülne, mint a stadionok építése és fenntartása, vagy az Orbán család kiemelt védelme.

De semmi sem történik az elesettek érdekében...illetve mégis! Ha igazak a hírek, hamarosan megadóztatja a kormány a "gyűjtögetést". Mert köztudottan a tehetős emberek gyűjtenek csigát, csalánt, gombát és adják le a felvásárlónak. Jogos az ő megsarcolásuk.

Is.

Ha majd lecseng a frász és nem kell védeni a vezért, ha már szétosztották maguk között az ország földjeit, a trafikokat, piacokat és semmi nem maradt, akkor mi lesz? Ha ilyen ütemben fogy a lakosság és nem lesz, aki befizesse a működéshez és a nyugdíjak kifizetéséhez szükséges összegeket, akkor mi lesz? Körülnéz az akkor aktuális kormány és rájön, hogy nagyon sokan elmentek ebből az országból és most hiányoznak? Akkor mi történik? Lesznek óriásplakátok?

"Gyere haza és légy hálás!" felirattal? 

Nem lehet, hogy nem a politikusokat kellene védeni, hanem minket?

Tőlük.

orditok.blog.hu (Címlap: Forrás: phoenix33b.cafeblog.hu)