Az írás tisztességgel sorra veszi Bajcsy-Zsilinszky politikai pályafutását, az Áchim-ügytől a zsidók mentésén át a németek és nyilasok elleni fegyveres ellenállásig, megemlítve sebtiben, hogy 1944. december 23-án, a bírósági eljárások megcsúfolásával halálra ítélték, majd (milyen jellemző ez Szálasi bandájára!) december 24-én kivégezték.

Két bajom van az írással! Valamiért a szerző elfelejtette megemlíteni, hogy a kivégzésen, hivatalos minőségében – Szálasi minisztere volt – megjelent a jelenlegi, a pólóján „kereszténydemokrata” feliratot viselő rezsim egyik kedvence, Nyírő József is. Másfelől pedig (idézek az írásból): „Előbb három ifjú kommunistát, Pataki Istvánt, Kreutz Róbertet és Pesti Barnabást lőtték agyon. Majd Bajcsy-Zsilinszky Endre parlamenti képviselőt akasztották fel hűtlenségért. Ő akkor már az ország egyik legtekintélyesebb ellenzéki politikusa volt. Esetében nem túlzás mártíriumról beszélni!”

Na, mármost! Nyírő gazemberségét elhallgatni – lehet, hogy sortakarékossági ok volt, mégis helytelen! Ennél súlyosabban esik latba az érthetetlen, semmivel sem indokolható megkülönböztetés: a három ifjú kommunista ellenálló esetében miért nem lehet „mártíriumról beszélni?” Mi ez? Szelektálunk? Mind a négyen az életüket adták a fasizmus elleni harcban! Nem hajbókoltak Horthynak, majd Szálasinak, nem szolgálták ki a legnagyobb gaztetteiket, de legalábbis nem ültek a klozeton, mint a lakosság túlnyomó többsége!

Írhatnám a trehány megfogalmazás számlájára (ez esetben kéretik odafigyelni!), de szemantikai elemzés se kell hozzá, hogy megállapítsuk: itt tudatos, nyilvánvaló elhatárolásról van szó!

Csak azért, mert kommunisták voltak? Nehezen vitatható, hogy a csekélyke magyar ellenállás derékhadát a Cionista Ellenállási Mozgalmon és a néhány katonatiszten kívül zömmel a kommunisták adták. Kádár, Kállai Gyula és a többiek. Igen! Ők! Akiket még Bajcsy-Zsilinszkynek a német bevonulásig fennálló mentelmi joga se védett, ellenkezőleg, 1920 óta statáriális bíráskodás hatálya alá estek. És ettől független, hogy közülük a túlélők és később vezető pozícióba kerülők mit műveltek utóbb! Akik pedig az életüket áldozták a fasizmus elleni harcban, e három ember, Schönherz Zoltán, Rózsa Ferenc (akiket, életkoruk folytán még a Tanácsköztársaság idején elkövetett bűnök sem terhelték, akiknek gyalázatos módon az utcanév-tábláit is lecserélték, és nem az Orbán-kurzus, hanem a rendszerváltást követő demokratikus kormányok és városvezetés idején, miközben Brüsszel főutcáját ma is Avenue de Stalingradnak hívják), és a többiek, ők még e későbbi bűnökben is ártatlanok voltak!

Csak nem az tényleg a baj, demokratikusan figyelő Hölgyeim és Uraim, ott Helsinkiben, hogy ezek az emberek kommunisták voltak?