Mondhatnánk úgy is, hogy csupán csak valódi ellenzékként működjenek. Kis időutazásra hívom most a kedves olvasót.

Vajon miben más a mostani helyzet, néhány hónappal a választás előtt, mint 2013 végén, az akkori voksolást megelőzően volt?

A szereplők lényegében ugyanazok. Itt van az MSZP – csak éppen Mesterházy Attila után már Molnár Gyula vezeti –, itt van a Demokratikus Koalíció – változatlanul az egyetlen vezető, Gyurcsány Ferenc irányításával –, és itt vannak a kisebbek, az Együtt, a Párbeszéd, vagy éppen az örök túlélő, Fodor Gábor.

Hogyan is zajlott ez 2013 telén?

A nyilvánosság mellőzésével, zárt ajtók mögött egyeztettek, mondván, majd akkor állnak a sajtó elé, ha megállapodtak. A részletek azért csak kiszivárogtak, naivitás lenne azt hinni, hogy az ellenérdekelt felek nem élnek a nyomásgyakorlás eme nemes eszközével.

Vita, veszekedés, üzengetés, a végén pedig – igaz, ez már 2014 elejére datálható – az óriási bukást hozó megegyezés.

Ha megnézzük a jelenlegi állapotokat, nehéz érdemi eltérést találni. Jóindulatúan számolva a tíz százalékon álló pártok hónapok óta egymással foglalkoznak. Teljes összefogás, részleges összefogás, közös lista, önálló lista, koordinált indulás, közös miniszterelnök-jelölt, külsős miniszterelnök-jelölt, listavezető – erről szól minden.

Ráadásul ez még csak a technikai része, nézzük a személyi kérdéseket. Botka László jött, megérkezett, ment. Most kivételesen ne ássunk nagyon mélyre, hogy önszántából, vagy mások jóindulatának következtében. Lattmann Tamás akart jönni, meg akart érkezni, de még mielőtt ez megtörtént volna, máris ment. Balázs Péter jött, de már meg sem érkezett.

A legújabb pedig, hogy Karácsony Gergelyben látják az esélyt. Abban a Karácsony Gergelyben, aki néhány éve még állítólag arról értekezett zárt körben, hogy jobban utálja a szocikat, mint a Fideszt. Aki csak Unicummal tudta elviselni 2014-ben, hogy Gyurcsány Ferenccel együtt kellett működnie.

Aki nemrég – szintén zárt körben – azzal ostorozta magát, hogy vajon mi a fenének kellett neki elvállalnia a miniszterelnök-jelöltséget. (Zárójeles megjegyzésként, Karácsony Gergelynek lassan oda kellene figyelnie, hogy mit mond zárt körben, vagy még inkább arra, kik előtt mer őszintén beszélni.) Szóval ez a Karácsony Gergely az, aki most az élére állna egy baloldali összefogásnak, háta mögött a szocialistákkal, és arra vár, hogy Gyurcsány Ferencék is mögé álljanak.

A baloldal prominensei szerint azért más a mostani helyzet, mert sokkal többen akarnak kormányváltást, mint az előző választás idején. Ám azt talán ideje lenne észrevenniük, hogy ezek a tömegek mégsem őket választanák. Hiába kampányolnak hónapok óta azzal, hogy le lehet váltani a jelenlegi hatalmat, nem tűnik úgy, hogy ezt éppen nekik elhinnék a polgárok. Az állandóan egymással tárgyaló, rivalizáló, a szavak szintjén mégis együttműködést hirdető baloldalnak.

Szinte már közhelyszerű, de tény: azt sem lehet tudni, mit kezdenének az országgal, ha esetleg úgy alakulna, hogy ismét a kormányrúd közelébe kerülnek. Mondhatják, hogy a sajtó csak akkor ír róluk, ha botrány van, de ennek talán nem ártana megkeresni az okát.

Ellenzéki pártok miért nem tudják érdemben eljuttatni a választókhoz a vízióikat, elképzeléseiket?

Miért nem éri el az ingerküszöböt a mondandójuk? Annyi magas labdát dob fel a kormány, annyi támadási felületet ad, ezzel miért nem tudnak semmit kezdeni? Lehet, hogy a sajtó hibáztatása mellett talán magukban is kellene keresniük a hibát.

Sokan mondják, hogy csapás számunkra az egymás után kétszer is kétharmaddal győzni képes, a cinizmust csúcsra járató és a korrupciót sem igazán palástoló kormány.

A baloldali ellenzék vajon nem csapás?

mno.hu