Negyvenöt évvel ezelőtt mutatták be Cannes-ban az akkor 45. életévét taposó Makk Károly Szerelem című filmjét. A Déry Tibor novellái alapján készült mozi fogadtatása hisztérikus volt, és az alkotás a fesztivál egyik legnagyobb szenzációjaként végül három díjat nyert. A rendező idén visszatért a frenetikus siker helyszínére, hogy újra bemutassa digitálisan felújított alkotását a közönségnek a Cannes Classics programban. Itt, Cannes-ban idézte fel lapunknak, hogy milyen emlékezetes körülmények közepette született meg a filmtörténeti klasszikus.

– Meglepte annak idején a film fogadtatása?
– Robbanás volt. Olyan siker, amelyre egyáltalán nem gondoltam. Bár a pécsi magyar filmszemlén már vetítették előtte a filmet, és az ott jelen lévő külföldi újságírók hihetetlen felhajtást csináltak előre körülötte. Onnan hívták meg Cannes-ba. Amikor kijöttünk a fesztiválra, Dósai István, aki a magyar film külföldi ügyeit intéző Hungarofilm akkori igazgatója volt, előre elmondta nekünk, hogyan fog lezajlani a bevonulás a vörös szőnyegen, hol ülünk majd a vetítésen. Azt mondta, a magyar filmeket fél házzal szokták nézni, de el ne keseredjek emiatt. Aztán mégis olyan tomboló siker lett a végén, hogy alig győztek kituszkolni minket a páholy szélére. Odatódult mindenki, tele volt a mozi. Amikor pedig jöttünk le a lépcsőn, a folyosón kiabálták a neveket, hogy Mari-Mari, Lili-Lili, és még az utcán is álltak sorban az emberek. Másnap szóltak a fesztiváltól, hogy nem három napra szól a meghívásunk, hanem a teljes időtartamra. Akkor már sejthették, hogy érintettek leszünk a díjátadón. Aztán később kiszivárgott, hogy Viscontinak előre odaígérték az Aranypálma díjat a Halál Velencében című filmjéért, végül meg csak életműdíjat ajánlottak neki, amin úgy megsértődött, hogy összecsomagolt és hazament. Amikor a díjakról esett szó, és a Szerelem szóba került, mindig azt mondták, majd térjünk vissza rá később. Így amikor felhívtak a végén Pestről, hogy mi újság, mondtam nekik, nem nyertünk semmit, aztán el is indultam haza. Párizsban csíptek el, éppen az átszállásra vártam a reptéren, amikor szóltak, hogy díjat kapott a Szerelem, és egy forgalmazó már keresett is, hogy bemutatná a filmet. Három díjat nyertünk: a zsűrié mellett egy katolikus szervezet OCIC-díját, valamint Törőcsik Mari és Darvas Lili különdíjat kaptak az alakításukért.

– Nem féltek itthon attól, hogy mit fognak a külföldi sajtónak mondani ’56-ról? Mert a koncepciós perben elítélt férfi börtönből való szabadulása kapcsán eléggé adta magát a kérdés.
– Egy francia újságíró másnap azt kérdezte Dérytől a sajtótájékoztatón – aki Törőcsik Mari és Darvas Lili mellett kint volt velem Cannes-ban –, hogy szerinte mi történt 1956-ban Magyarországon: forradalom vagy ellenforradalom. Déry egy kicsit elhallgatott, hátulról pedig Dósai gyorsan odakiabált nekem, hogy vegyem át a szót. Hülye vagy – szóltam neki vissza, Déry pedig a következő pillanatban már mondta is, hogy Magyarországon forradalom volt. A teremben nagy felhördülés és taps fogadta a választ. Itthon pedig nem kaptunk érte semmit, mert úgy döntöttek, hogy ennek már nem lehet ellenállni. És Aczél utána sem tette szóvá Déry kijelentését.

– Pedig addig nem volt könnyű dolga, hiszen a filmötlettől a megvalósításig nagyon kalandos út vezetett, miközben eltelt több mint tíz év.
– A filmmel kapcsolatos első állomást 1956 nyara jelentette, amikor olvastam Déry Szerelem című, gyönyörű kis írását az Irodalmi Újságban. Arról szólt, hogy egy férfi kiszabadul a börtönből, és nem tudja, mi várja otthon. Megrázó, gyönyörű vége volt, beleértve a kissé ciki lezárást: „Egész éjjel velem maradsz?” „Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.” Ez egy operettszöveg, nekem pedig kihívást jelentett, hogy úgy csináljam meg filmen, hogy a nézők azt mondják: ez igen! Amikor Déry kijött a börtönből, odaadta nekem a Két asszony című novelláját. Az abban leírtak vele történtek meg. Az édesanyjának (aki 94 éves volt fia letartóztatásakor, és az egészségét a hír visszatartásával óvták – a szerk.), valamint Böbének, Déry feleségének a története. Elolvastam, és azt mondtam neki: Tibor, ezzel a két történettel nekem kész a filmem! Amikor 1962-ben beadtam a forgatókönyvet, az első reakció az volt fentről, hogy ezt nem. Aztán még egyszer beadtam, és ismét elutasították. Majd amikor már harmadszor küldtem be, szóltak, hogy nem lesz jó vége a makacsságomnak. A forgatókönyv és Déry személye együttesen jelentette a gondot. Azt viszont csak nemrég tudtam meg, hogy végül valószínűleg azért engedték elkészíteni sok év elteltével és sokadik nekifutásra a filmet, mert Déry közben eladta húszezer nyugatnémet márkáért a ZDF-nek a forgatókönyvet. Aczélék pedig megijedtek, hogy mi lesz, ha a németek készítenek belőle filmet, és kiderül az is, tiltólistán volt a forgatókönyv. Így jobbnak látták, ha inkább itthon, a szemük előtt készítek belőle filmet. Utána tényleg mintha megkönnyebbülést éreztem volna Aczélékon, hogy végre ezzel nem kell többet foglalkozniuk. A filmötlettől a megvalósításig tehát eltelt 15 év. Közben rengeteg olyan ötletem volt, amelyet vagy nem fogadtak el, vagy helyette mást kellett csinálnom. Amikor pedig végre megcsinálhattam a filmet, el is bizonytalanodtam, hogy miért voltam annyira lelkes ezért a történetért. Aztán elkezdődött az a szerencsés folyamat, hogy egymás után jöttek a kiválasztott színészek: élből Törőcsik Mari, aztán Darvas Lili, majd ismét Darvas Iván. Darvas Lili akkor már újra játszott itthon színházban, igaz, filmben csak a Szerelemben tűnt fel.

– Első pillanattól kezdve Darvas Iván volt kiszemelve a főszerepre? Mert az ő személye, mint szintén bebörtönzött művész, feltehetőleg nehezítő körülmény volt.
– Legelőször Hankiss Elemért képzeltem el a főszerepre, aki egy vadonatúj, elhasználatlan arc volt, de nem színész. Aztán azt mondtam magamban, minek ugrálok, amikor itt van Darvas Iván. Közben Pálos Gyuri beteg lett, ő volt a másik, akin párhuzamosan gondolkodtam. És ezt jelnek vettem, hogy ha Gyuri nem ér rá, akkor talán mégis jobb lenne Darvasnál maradni. Az eredeti elutasításokban ugyanakkor ő nem volt érv. Amikor pedig 1969–70-ben bedobtam a nevét, már úgy voltak ezzel is, mindegy, csak csinálja már meg Makk a filmet. Cannes-ba viszont Darvast ettől függetlenül nem engedték ki. Egyébként nem ez volt az első eset, hogy korábban betiltott színészt akartam a filmembe, ez engem sosem tántorított el. Nagy Attila miatt Aczélnál személyesen kellett közbenjárnom, mert be volt tiltva a börtön után, én pedig őt szerettem volna az 1963-as Az utolsó előtti ember főszerepére. Aczél meg csak annyit mondott nekem, hogy persze, maga mindig ezeket az ötvenhatosokat menti meg. Ugyanez volt Bárdy Györggyel, akit az 1964-es Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? egyik szerepére akartam kiválasztani. Le volt tiltva mind a filmről, mind a színházról, és egy erdészeti gazdaságba küldték az ötvenes évek végén. Először, amikor a hogyléte felől érdeklődtem tőle, azt válaszolta: klassz, egészséges itt a friss levegőn. Aztán fél év múlva már úgy fogalmazott, elpusztul. Ezért jártam közben az érdekében.

– A Szerelem nem egyszerűen két Déry-novella összefűzése: olyan lírai elemeket is beletett a filmbe, amelyek mélységet és költőiséget adtak a történetnek.
– A forgatókönyvben volt egy célzás az idős dáma múltjára, valahogy így hangzott: „És feltűnik ott egy régi konflis a Stefánia úton, ahol egy fiatal, jól öltözött dáma végighajt.” Akkor találtuk ki Déryvel a filmbeli bevillanásokat az emlékekkel, a visszaemlékezéssel. Kedvenc idevágó emlékem egy konkrét jelenethez kapcsolódik: amikor Darvas karaktere kijön a börtönből, és becsönget, de nincs senki otthon, egy kis téren lefekszik a fűbe. Van ott egy közeli róla: úgy néz ki, mintha egy hulla feküdne ott. Mondtam Réti Jancsi hangmérnöknek, hogy este tegyenek hozzá megfelelő hangot, ez egy különleges pillanat. A végeredmény viszont nem tetszett, olyan snassznak éreztem. Azt kértem tőle, hogy külön-külön vegyen fel távoli beszélgetést, alkonyhangot, madárcsicsergést, és ezt keverjük össze. Réti először majdnem bedobta a törülközőt, hogy inkább felmond, mert nem tudja megcsinálni a kérésemet. Másnap aztán délben hívott, hogy kész van, a végeredmény pedig maga a csoda volt.

– A cannes-i fesztiválhoz számtalan ismeretsége kapcsolódik. Ez utóbb szintén kicsapta a biztosítékot Aczélnál.
– A cannes-i kalandozás közepette nagy barátságba keveredtem Jorge Semprún íróval. Nagyon jóban volt annak a nőnek a családjával, aki a filmjeim francia szövegét készítette, rajtuk keresztül ismerkedtünk meg. Később, amikor az ötvenhatos kivégzettek özvegyei megszólalhattak a hetvenes évek második felében, azoknak a visszaemlékezéseknek a leirataiból küldtem el neki néhányat, Semprún pedig nagyon lelkesen válaszolt rájuk, mondván, milyen megdöbbentő dolgok futnak át a kezemen. Amikor az utolsó cannes-i szereplésemre készültem, akkor mondta a minket összeismertető hölgy, hogy miért nem csinálunk egy francia–magyar koprodukciót, egy finom, egyszerű mesét, amely eljuthat mindenkihez. Sokat töprengtem rajta, majd azt mondtam neki, ha hozod Semprúnt, benne vagyok! Párizsban leültem az íróval, aki nagyon tartózkodó volt. Kérdezte tőlem, hogy mi legyen, mert neki nincs ötlete. Mire azt feleltem, az jó, mert nekem sincs, de még van két napunk, hogy kitaláljunk valamit. Ő akkor lépett ki a spanyol kommunista pártból, és az oroszok kígyót-békát kiáltva árulózták. Titkon azt remélte, ha bejelentjük Pesten, hogy csinálunk egy filmet, egy finom francia történetet, akkor a vasfüggöny mögül, Magyarországon az egekbe emelik, és az oroszok majd megenyhülnek iránta. Ezt én persze nem tudtam, és elkezdtem szervezni a magyarországi tartózkodását, mire másnap reggel hétkor hívott Aczél elvtárs, és azt mondta: maga azt várja, hogy törjön ki a harmadik világháború? Mit gondol, ha az oroszok megtudják, hogy mi Semprúnnal akarunk bármit is csinálni, mi lesz a vége? És akkor derült ki, hogy Semprún a Ramón Mercader második halála című krimijében anagrammaként valós nevekből álló listát rejtett el, amelyet az oroszok pillanatok alatt megfejtettek. Ezért mondta Aczél elvtárs, hogy felőle bárhol a világon forgathatok Semprúnnal, de Magyarországra ne hozzam. Az már más kérdés, hogy a nagy kéziratgyűjtő hírében álló Aczél azért hozzátette, Semprúntól azért hozhatnék neki pár sort. A spanyol író pedig készségesen, de csak annyit írt le neki: a kiváló együttműködés emlékére, és aláírta. Aczél pedig nagyon örült a kéziratnak.

– Hova helyezi el a saját életművében a Szerelmet?
– Ezt eldöntötte helyettem a világ, mert akárhányszor leírják a nevemet, azt írják mellé, hogy Szerelem. Én pedig nem tudok ellenkezni emiatt. De a Szerelem mellett ott van a Ház a sziklák alatt, az Egymásra nézve, Az utolsó előtti ember, az Egy erkölcsös éjszaka, a Megszállottak és az Oscar-díjra jelölt Macskajáték is.

– Abbahagyja vagy befejezi a filmjeit?
– Befejezem. Addig piszkálom, amíg azt nem mondom magamnak, ne nyúlj hozzá többet. Ami a Szerelmet illeti, ma már nem biztos, hogy meg tudnám így csinálni. Negyvenöt évvel ezelőtt mást éreztem, mást gondoltam, más volt az energiám. A Szerelem már így marad, olyannak, amilyennek akkor készült.

mno.hu