Ha valaki fáradtabbnak, feszültebbnek tűnik, netán a munkája miatt panaszkodik, rögtön rávágjuk: kiégett, burn out szindrómája van.

A cikkek tömegei arra utalnak, hogy az egyén maga keveredik bele az egészbe, és így ő maga is tehet ellene - írja a magyarnarancs.hu. Holott szerintem társadalmi szintű problémáról van szó.

Gyorsan leszögezném, hogy nem vagyok szakember, de megírás előtt megvitattam egy pszichiáterrel is a kérdést (csak azért nem hivatkozom rá név szerint, mert épp a nyaralása alatt értem el telefonon, és nem akartam már tovább zaklatni), aki egyetért velem abban, hogy sokszor feleslegesen, indokolatlanul mondunk kiégettnek valakit, más problémákat elfedve ezzel.

Maga a fogalom egy tünetegyüttest takar, ami a fokozott megterhelés és stressz következtésben létrejött kimerülést fedi, mind mentális, mind fizikai, mind lelki értelemben, létrejötte nagyjából hasonló a legtöbbünknél. (Lent még kifejtem.) A fogalom olyannyira divatba jött, hogy a net tele van tesztekkel, amikből megtudhatjuk, mennyire vagyunk kiégettek, és ha olyan az eredmény, akkor kiégéstréningek várnak minket. E tesztek pontosságáról csak annyit, hogy nemrég kitöltöttem egyet, épp amikor biztos voltam benne, hogy az agyam és a lelkem leginkább tarlóhoz hasonlítható, és az jött ki, hogy én bizony remek állapotban vagyok, klassz egyensúly van a munkám és a magánéletem között, nem fenyeget a kiégés veszélye. Hát… És akkor jött megvilágosító gondolatom, miszerint egyáltalán nem kiégésről van szó. Talán merész a kijelentés, de a mai Magyarországon a felső vezetőktől kezdve a takarítószemélyzetig – kevés szerencsés egyén kivételével – gyakorlatilag mindenkit érint a probléma. Hogy nem éppen kiégésről van szó, és nem tudunk rajta segíteni: a bizonytalan helyzetünk miatt vagyunk kénytelenek agyondolgozni magunkat, és a kilátástalanság miatt stresszelünk. Ezt sem jógával, sem okosabb időbeosztással, sem mérlegeléssel nem lehet orvosolni. (Ilyesmiket javallnak kiégés ellen.)

A szakértők szerint a kiégés kialakulása egy bizonyos sémát követ. Először a nagy kedv és lendület jön, amikor szinte úgy vetjük bele magunkat a munkába, mint nyaraláskor a tengerbe. Majd egyre többet és többet vállalunk, minden egyéb, munkán kívüli szempontot háttérbe szorítva, és lassan szembesülünk azzal, hogy az addig vidám és játékos hullámok agresszívvá válnak, nagyon kell koncentrálnunk, hogy uralni tudjuk őket. Az addig könnyed suhanásból kétségbeesett kapálózás lett, és egyre kevésbé látszik a part. Míg az első szakaszt a munka szeretetének fázisaként, ezt a frusztráció fázisaként emlegetik. Itt már megszűnik a munka félretevésének képessége, a feladatok maguk alá temetnek, aki idáig eljut, egyre hajszoltabb, egyre inkább teljesíteni akar, és sajnos egyre többet hibázik. Ezt követi az apátia fázisa, melynek kifelé sokféle formája lehet, kezdve a munkatársakkal szembeni túlzott szankciók alkalmazásától a teljes közönyig. Végül az egész folyamat depresszióba és/vagy pszichoszomatikus betegségekbe torkollik. De azok, akiket kiégettnek mondanak, valóban így kerültek bele ebbe az ördögi állapotba?

Nézzünk meg konkrét eseteket, melyekre rásütik: ez az ember kiégett. Barátnőm, Klárának nevezem, egy multinál dolgozik. Mivel ő az egyetlen, aki öt nyelvet beszél, a kezdeti – és szerződésben rögzített – munkaköre szépen lassan kibővült. Persze nem hivatalosan, éppen csak minden kolléga hozzá fordult segítségért. Eleinte még élvezte, pörgött, aztán egyszer-kétszer ottmaradt munka után, végül már ez lett az elvárás, hiszen természetes lett, hogy Klára ott van, megold, segít. Egy idő után már akkor is összerezdült, ha valaki mondjuk csak azért lépett az asztalához, hogy a büfébe invitálja. Eleinte kivette az összes szabadságát, majd jött a trükközés az orvosi igazolásokkal. Végül kikészült, felmondott. Szegény Klára, kiégési szindrómája van – mondták róla. Holott csak elege lett belőle, hogy a fejére nőttek. Hogy, hogy nem, az új helyen más volt a felállás.

Egy másik ismerősöm, nevezzük Annának, reklámügynökségnél dolgozik, évek óta. Az utóbbi másfél évben a munkatársai fele felmondott, és költséghatékonyságra hivatkozva nem pótolták őket. Hiszen azt látták: a megmaradtak is el tudják végezni a melót. Na de milyen áron. Nem ritka a tizenkét órázás, a felelősség óriási. Annának nemrég volt az első pánikrohama, néha váratlanul sírva fakad, már felkeléskor pokolian fáradtnak érzi magát. Másfél éve nem mert kivenni szabadságot sem. A pszichológusa burn out szindrómát állapított meg. Holott csak az állandó terhelés gyötri, ami – rendes munkatempónál – nem lenne téma. És akkor, ha nem lebegtetnék állandóan a feje felett: ő lesz a következő kirúgott, és akkor majd pisloghat.

Arról a barátomról ne is beszéljünk, aki állandó egzisztenciális félelemben él szabadúszó webdesignerként. Agyonvállalja magát, mert a két gyereknek akkor is kell étel, ha apának épp nincs megrendelése, a lakáshitelt mindenképp fizetnie kell. És az esete igen gyakori, el kell vállalni minden lehetséges munkát, mert azok a mázlisták, akiknek egyáltalán még van, és hajtani a végkimerülésig. És közben állandósul a szorongás: mi van, ha holnap még ennyi sem lesz?

Talán ezekből a kis sztorikból is világos: társadalmi problémáról van inkább szó, mindenki ismer ilyen eseteket, ha éppen nem ő maga él így. A szorongás nem attól van, hogy az addig szenvedélyesen végzett munkát túlhajtottuk, hanem a félelemtől, a napi szintű rettegéstől, ami a puszta létfenntartás nehézségeiből akad. Hangsúlyozottan ömlik mindenki felé, hogy senki nem pótolhatatlan, hogy mindenki helyére húszezren várnak. Ekkora nyomástól nem nehéz összeroskadni… És akkor még jön a frusztráció: mindez a te hibád, valamit elrontottál, igyekezz helyrehozni. Nem csoda, hogy ennyien parázunk, és nézünk félve a holnapra. Vagy csak nézünk hosszan és kétségbeesetten magunk elé…

magyarnarancs.hu (Címlap: Fotó: Izsák Sípos Szilárd)