Túl fiatal még a visszavonuláshoz, de annyira rányomja a bélyegét a rendszerváltás utáni politikai folyamatokra, hogy a rossz irányok megkövülnek, a jó irányoknak pedig nem jut elég tér. Ahelyett, hogy a hatalom számára is előnyöket hordozó megosztására törekedne akár az ellenzékkel, akár saját pártja valamelyik ambiciózus vezetőjével, saját szobrát faragja, és hatalma kiterjesztését tervezi.

A Szegedi Kattintós Blog vendégszerzőjének, Siposvölgyi Ármin elemzése

Nem egyedi eset, ha egy politikus annyira beleszeret a hatalomba, hogy el sem tudja képzelni nélküle az életét. Narkotikumként hat rá az érzés, hogy egyetlen kézmozdulatára, szófordulatára, biccentésére is odafigyel egy ország, sokszor még Európa, sőt néha a világ is. Megmondhatja, kiket kell szeretniük a polgároknak, kiket kell kivetniük maguk közül, mely ideológiákat tartsanak iránymutatónak, és melyeket megvetendőnek. Még azt is megengedheti magának, hogy a hobbijának szentelje a közös vagyon jelentős részét, és kedvezményekkel halmozza el szűkebb családját, a szülőfaluját, és ha úgy tartja kedve, az egész nemzet nevében nyilatkoztasson ki téziseket. Nem zavarja, hogy sokan nem értenek egyet a nézeteivel, mert milliók bármit elhisznek neki, legyen az első hallásra képtelenség vagy túl merész jóslat.

Olyan élethelyzet ez, amelyben igen keveseknek van lehetősége megmártózni. Átélhették a hatalom szédítő mámorát a római császárok, a nagy monarchiák uralkodói, de az az egykori Szovjetunió pártvezetői is. Innen nincs kiszállás, olyan lendkerék hajtja tovább azt az embert, aki születése, ambíciója vagy tehetsége révén ilyen kiváltságos helyzetbe kerül, hogy visszafelé nem indulhat el. Akár a maffiacsaládok esetében, ha valakiből kihal az újabb vagyonok, kapcsolatok, gazdasági érdekeltségek megszerzése iránti vágy, akkor gyengének tűnik, és eltünteti őt a belső- vagy külső ellenségek lázadása. Orbán Viktor jól tudja ezt, ezért néz olykor hátra isaközben, hogy töri az utat maga előtt.

A köztársaságok épp azért fejlesztették ki a társadalom önvédelmi reflexeként a demokráciát, mert felismerték, hogy a Julius Cézárok, Napóleonok, Sztálinok már csak akkor tesznek a köz érdekében, ha az a saját hatalommaradásukat szolgálja. Ha nincs megfelelő ellensúly akár a kormányzaton belül, akár kívül az egyén önző érdekeivel szemben, akkor mindenki vesztes lesz előbb-utóbb. Ennek a réme fenyegeti most Magyarországot, hiszen nem látszik az a kontroll sem a Fideszen belül, sem az ellenzék részéről, amely bármiben is korlátozni tudná az ország első számú vezetőjét bármiben is. Vagyis, mindannyian Orbán Viktor akaratától függünk, még akkor is, ha ez az rajta kívül nem szolgálja senki érdekeit.        

A magyar kormányfő nem is titkolja, hogy igényt tart a hatalomra mindaddig, amíg ezt jónak látja. És nagyon úgy tűnik, hogy ő addig látja jónak vezetni pártját és országát, amíg nem sikerül elérnie egy nagyobb célt, mondjuk egy szövetségi rendszer irányítását. Orbán korábban is egyértelművé tette, hogy a V4-eket lényegében kis ellen-EU-ként próbálja használni a saját céljaira, és ha így komoly befolyást szerezne az uniós vezetésben, szívesen vezetné a tagállamokat is a saját elképzelései szerint. A Vlagyimir Putyinnal szőtt barátsága is csak azt a célt szolgálja, hogy nyomást gyakoroljon azEurópai Unió régebbi tagországaira, melyek vezetői ódzkodnak attól, hogy olyan keleti politikusoknak adjanak felhatalmazásokat, akik a hatalommal nem csak élni, de visszaélni is hajlamosak.

Orbán tündöklése a magyar politika egén komoly veszélyekkel jár a jövőre nézve. A Fidesz megmerevedett, képtelen kitermelni tehetséges, modern gondolkodású, a korrupciót nyíltan elítélő politikusokat. Csakis azok juthatnak fel a kormányzati csúcsokra, akik szervilis szemléletükkel elnyerték a vezér bizalmát. Ezért kell kétszer jobban migránsozniuk és sorosozniuk, mint a kormányfőnek, és ezért nem számíthatnak dicséretre, ha valódi problémákat vetnek fel.

De nem jó ez az ellenzéknek sem, mert hosszú évek óta Orbán Viktor kottájából kénytelenek fújni saját nótájukat. Orbán határozza meg a főbb aktualitásokat, a közbeszéd fontosabb témáit, és az ő rohamait kell kiállniuk azoknak a politikusoknak, akik teljesen másként képzelik el a modern Magyarországot, mint ő. Orbán kiforgatta a demokratikus értékrendeket, például szitokszóvá tette a szolidaritást, az együttérzést és a politikai korrektséget. Az illiberális államról szőtt álmairól kell folyamatosan véleményt mondania minden ellenzéki erőnek, holott ezer sokkal fontosabb téma vár megvitatásra.

Mindezek eredményeként kezd olyanná válni az ország, mint Orbán Viktor. Bármi is a véleménye a polgárnak igazodik hozzá, vagy ellentmond neki, a kormányfő értékrendje vág rendet a közéleti témák között. Nem meglepő hát, ha Orbán most már szinte mindenről véleményt formál, olyan dolgokról is, melyekhez nyilvánvalóan nem ért. Nem csak a labdarúgás ügyeibe szól bele, eldönti azt, hogy legyen-e olimpiai pályázat, vagy vonjuk vissza azt, de befolyása egyre erősebb az oktatásban, tudományokban és a művészetekben. Kezd teljesen elszakadni a valóságtól, mert a körülötte lebzselő fullajtárok soha nem lesznek hajlandók megmondani neki az igazságot. 

Nem csoda, ha a Budai várba készül, és úgy viselkedik, mint aki nem bukhat el egy választást semmilyen körülmények között sem. Ez nem taktika, hanem mély meggyőződés, és azért hatalmas probléma, mert valószínűleg egy választási vereség esetén sem lenne hajlandó lemondani előjogairól. Lényegében minden kormányzati intézkedése mögött az a terv áll, hogy - bár elvileg még elmozdítható lenne a hatalomból -, gyakorlatilag erre akkor se kerüljön sor, ha hivatalosan vereséget szenved pártja. A „haza nem lehet ellenzékben” felfogás mára odáig ment, hogy Orbán Viktoron szerint rajta kívül senkinek sincs sem esélye, sem joga vezetni ezt az országot. Ez a felfogás már gyökeret vert kétmillió fideszes szavazó elméjében, és a kormányfő azt szeretné, hogy egy újabb választási győzelem eredményeként ezt újabb milliók tudatába vésődjön be. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Amit nem hiszel el, az soha nem fog megtörténni.”

szeka.blog.hu