E három szóval meg is érkeztünk a hazai politika lapályára.

A kiábrándító méretű szegénység és a gátlástalan vagyonosodás együttese kíséri az elmúlt öt év kormányzását, párosulva a móresre tanító gazda jelenségével, aki ad vagy elvesz, kedve szerint (most éppen a vasárnapi vásárlás örömét veszi el). Miféle hatalomfelfogás van e jelenség mögött? – írok alább erről egy most olvasott könyv kapcsán. Előbb azonban egy „politikailag korrekt” megjegyzést tennék.

A feltoluló korrupciós ügyek halmazából minduntalan kiemelkedik a „milliárdos gázszerelő” története.

Ha minden szó igaz is, ami a felcsúti polgármester meggazdagodásával kapcsolatban, a közte és a Fidesz-kormányzat közötti korrupciós vádként évek óta elhangzik, fölöttébb disszonáns az illető eredeti foglalkozásának örökös felemlegetése. Miért teszi évek óta számos ellenzéki baloldali, liberális szerző és politikaszónok groteszken nevetségessé már azt a feltételezést is, hogy egy szerelő nagy sikerű, gazdag emberré válhat?

Wellington hercegről jegyezték fel, hogy erősen nehezményezte, ha katonái esetenként ünnepelték beosztott tisztjeit. „Ez veszélyesen közel van ahhoz, hogy véleményüket kifejezésre juttassák” – mondta állítólag. Hogy jön ahhoz egy közkatona, hogy véleménye legyen? Ez persze kétszáz éve volt, de alighanem azért jegyezték fel, mert akkor is disszonáns volt. A milliomossá váló cipőtisztító fiú amerikai legendája ezer évre van tőlünk; és ha mese volt is, nyoma sincs benne a lenézésnek – ellenkezőleg! Két igen különböző felfogás ez arról, hogy a „közönséges” ember mi lehet, mit tehet és mit nem.

Jómagam a cipőtisztító fiú pártján állok, és a társadalmi esélyegyenlőségre való süketséget és lenézést hallom ki a „milliárdos gázszerelő” fordulatból.

Nálunk a közgondolkodásban a meggazdagodás nem csupán rút viselkedést sejtet, mert persze a sikeres vagyoni felhalmozást eleve övezi a gyanú, hanem ez a szemfüles gyanakvás valamiféle, csak iskolázottsággal elnyerhető intellektuális és szorgalmi többletet ragaszt a milliárdossághoz, ami egy szerelőről fel se tételezhető. Mintha a milliárdossághoz vezető út diplomákkal lenne kikövezve. De ez nem így van.

Miközben jogos a felháborodás és az erős elítélés bárminemű korrupció esetén, tudjuk: ahhoz, hogy egyáltalán halljunk róla, nyilvánosság kell. A korrupció alapvetően politikai fogalom, a politikai szerkezet elzápulását, az állam megromlását jelenti; és az ebből való kiútkeresésnek, az úgynevezett közjó érvényesülésének ez mint közrossz, a szöges ellentéte. A közjónak és a közrossznak is sok alakváltozata ismert a történelemből, és ezeket ma is az így-úgy szabad közvélekedés formálja, teszi megnevezhetővé.

A kulturálisan és történelmileg sokarcú korrupció az írott jog által definiált bűntényként csak részlegesen fogható be a korrupciós ügyeskedés mindegyre módosuló alakváltozatai miatt, amelyek között a csúszópénzes megvesztegetés csak egy a sok közül. Ezért is kell időnként újjászőni az állampolitikai romlás-rontás ellen a jog védőhálóját. A jog tehát igen fontos, de belátandó, hogy a mindenkori közjó eszménye újra és újra átformálódik, és annak függvényében jelölődik ki az elvetendő közrossz, a korrupció tartalma.

Mióta világ a világ, korrupció mindig létezett, része a politikának, és csak a jobbra törekvő politikai diskurzusok által fogalmazódik és érhető tetten. A politikai közbeszéd általában a közjó és a közrossz pólusainak vonzásában kavarog, vagyis hogy mi lenne az igazi közérdek, és ugyanakkor mi is az a fertő, amelyből ennek megközelítéséhez ki kellene lábalni. Nem is osztom azokat a borúlátó véleményeket, hogy a korrupció és annak nyilvános hangoztatása eltántorítja az embereket a közügyektől és a politikai aktivitástól.

Ez nem így működik.

Van azonban – ha már az egyet nem értéseimet sorolom – egy másik vitatandó álláspont is, amely a korrupciót pusztán a politikai üzem mellékes, technikai velejárójának veszi, ha egyáltalán hederít rá. Furcsállkodva olvastam Tilo Schabert A politika méltóságáról és jelentőségéről című tanulmánykötetét, amelyet a Fidesz-pártagytrösztje, a Századvég adott ki. Elméleti írásról van szó – elkel néha azért az ilyesmi mind a politika lapályainak, mind magaslatainak megértéséhez. A szinte költői stílusban megírt tanulmányokból a politikáról nagyjából az derül ki, hogy az lényegében egy személyes hatalmi háló.

„Kormányzatnak nevezzük a politikailag alkotó embert tevékenysége közben. Más válasz pedig nem lehetséges” – írja a szerző. Az ilyesféle szentenciák persze gyanút ébresztenek az egyszerű olvasóban. Aki aztán értesülhet arról, hogy

a politika világa a káosz és a forma közötti cseppfolyós állapot, amit James Joyce, a nagy ír szerző és jeles szófaragó nyomán Schabert káoszmosznak

nevez. A kreatív politikus „struktúrákat nyer ki a cseppfolyósságból és a cseppfolyósságba kényszeríti vissza a struktúrákat”. És így tovább.

Az egyszerre mélyenszántónak és magasröptűnek szánt megfogalmazásokból kitetszik: a politika a szerző szerint nem egyéb, mint az a reálpolitika, ami képessé tesz a hatalmi nyeregben maradáshoz a „barátság művészete” által. A „barátság művészete”, a „személyes párt” mint a politikai kreativitás alapja a híres, avagy hírhedt bostoni polgármester, a tizenhat évig regnált Kevin White politikájával foglalkozó elemző tanulmányban nyer bemutatást.

E tizenhat évbe az iskolai deszegregációt segítő és nagy viharokat kavaró iskolai buszoztatás, vagy Boston régi városrészeinek sikeres rehabilitációja éppúgy beletartozott, mint az, hogy a polgármester több mint másfél évtizedes regnálása után – ahogy mondani szokták – a fél városházát bilincsben vitték el. E tényeket, eseményeket azonban a könyv nem taglalja, csak a személyes kapcsolatokra alapozott, sikeres hatalmi térnyerésről, a politika felszínének amőbaszerű mozgásáról, a nyeregben maradásról ír. A szerző úgy látja, hogy az informális konfigurációk és a formális intézmények közötti folyamatokból emelkedik ki a politika realitása.

Ez a megközelítés viszont a jogállami intézmények, a jogrend figyelembevételének karakteres mellőzésével párosul.

Emiatt aztán a hatalmi visszaélések, a személyes kapcsolatoknál tágabb érdek-képviseleti intézmények megzápulása említést sem érdemlő, technikai jelentéktelenségekké lesznek. Akik ellene voltak az effajta várospolitikának, azokról a szerző a tárgyi-történeti elemzés helyett csak azt jegyzi meg: „amit a barátság művészete mozgatott, azt a korrupció rákfenéjének láttatták”. Tudható, hogy az amerikai demokrácia országos gépezetében számos alkalommal alakulnak ki (kölcsönvéve Bozóki András fordulatát) az autokrácia kis körei a szabadság rovására. De léteznek és hatnak az országot behálózó politikai intézmények is, és a politika realitásába a demokratikus és jogállami rend éppúgy beletartozik, mint esetenként a „barátság művészete”.

A könyv szemléletére a politikát baráti kapcsolatokra redukáló, alacsony horizontú nézőpont jellemző. De ez az elemzés mégis figyelmünkre méltó, mégpedig az észjárásbeli feltűnő hasonlóságok miatt – akár mint a Fidesz-kormányzat és politikusainak mintegy-vallomása a káoszmoszt teremtő politikai kreativitásuk féktelenségeiről, az adott állapotok cseppfolyósításáról és a képzeletükben megfogant struktúrák kikristályosítási kísérleteiről, és nem mellékesen a baráti kapcsolatok politikai túltengéséről. Ilyen körülmények között, a sógorság-komaság, haverság, klientúra ismeretes tünetei közepette persze csak vakvágány a gázszerelőség emlegetése.

nol.hu (Címlap: A korrupciós ügyek halmazából kiemelkedik a „milliárdos gázszerelő” története - Reviczky Zsolt / Népszabadság)