Erősen kezdett 2020, amikor bejelentették, hogy meggyilkolták Irán második emberét, Kászim Szulejmánit. Az iráni Forradalmi Gárda al-Kudsz nevű különleges egységének parancsnoka nem volt szent, az iráni elnyomó rezsimért sincs amiért kiállni. Ezek a politikai erők éppúgy adják el a szuverenitást mint politikai terméket, mint nyugati nemzetállamok, nem mindegy azonban, hogy mindez mennyire indokolt periférián, és mennyire centrumban.

A dilemma azoknak, akik egyik „tábort” sem támogatják, hogy két tűz között mégis hová álljanak. A magam részéről például sem a venéz vagy bolíviai hatalmakat nem tudom maradéktalanul támogatni, de nem tudok elköteleződni – különösen a két valóban veszélyeztetett dél-amerikai hatalom esetében – az euroatlanti beavatkozások mellett. Hogy finoman fogalmazzak, nem találom a demokratikus attitűdöt abban, amikor az Egyesült Államok nevez ki vezetőket idegen országok élére.

Ugyanez a helyzet Iránnal. Az 1979 után létrejövő Iszlám Köztársaság bizarr képződmény, amelyet társadalmi ellenállás tompítana – ha tudna. Ebben Kászim Szulejmáni sem volt partner, amikor azonban a meggyilkolása reakcióit figyeljük, nem is az a kérdés, hogy mennyire felelt meg a nyugati sztenderdeknek vagy azoknak, akik – joggal! – az autoritér rezsim ellen küzdenek. A kérdés az, hogy milyenek a percepciók: hogy párhuzamot vonjunk, Orbán Viktor vagy Matteo Salvini egyidőben számít a társadalom egy része számára elnyomónak, és egy másik része számára felszabadítónak. Akik most Szulejmánit siratják, a felszabadítót siratják benne – ahogy azok, akik most Trumpot méltatják, szintén azért méltatják, mert sikeresen eladta nekik a saját narratíváját (miszerint az amerikai nagykövetség elleni támadás tette indokolttá az újabb lépéseket).

Annyira naivak ne legyünk, hogy valami újként kezeljük a narratívák politikáját. Ez sosem volt másként, legfennebb a kioktató, elitista politika helyére a hasonlóan szemforgató, de látszólag a néppel összhangban levő lép. Az, amelyik ugyanazt folytatja, amit rég megkezdtek (ld. Trump), de másképp tálalja.

Az USA ugyanis semmi újat nem tesz, csak amit mindig: becsomagolja és felszalagozza a fegyveripar és más gazdasági szereplők érdekét, aztán kiköti, hogy a támadásaira (szerinte: védekezéseire) reagálni támadás (ezt illusztrálandó ajánlott a netflixes norvég sorozat, az Okkupert, amelyben Oroszország megszállja az északi országot).

Ha mégis reakció születik, azt terrortámadásnak nevezik, amit fel lehet használni újabb szépen csomagolt indoknak. De mégis mit gondolunk, az amerikai támadásokat hogyan értelmezik Iránban? Felszabadításnak? És mit mondanak a saját válaszaikra, hogy terrortámadások?

Kinek van igaza? Szerintem egyik félnek sem. De jobban értem az elnyomottakat, akik saját elnyomó hatalmukat támogatják, mint azokat, akiknek több lehetőségük és okuk van a globális beavatkozások ellen felszólalni – mégis egy tenyér helyett kettőt csattintanak össze.

maszol.ro