A legutóbbi felmérések szerint bár nem csökken nagy mértékben a zeneiskolába iratkozó gyerekek és fiatalok száma, mégis jóval kevesebben jutnak el odáig, hogy értékelhető szinten elsajátítsák egy hangszer használatát, s ha nem is profi, de legalább önfeledt amatőr zenészekké legyenek.

Mindennek okait csak találgatni tudjuk.

Minden bizonnyal sokat nyom a latban az is, hogy az elektronikus zenei műfajok térhódításával, illetve annak okán, hogy a hangszeres zenék legtöbbjében is egyre nagyobb hangsúlyt kap a számítógép, már nincs olyan nagy ázsiója a hangszerek világának. Röviden: manapság nem olyan nagy lazaság gitárosnak lenni, mint mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt. A távolabbi múltról pedig már nem is érdemes filozofálgatni...

A gyerekek többsége valamilyen jóhiszemű, de azért mégiscsak szülői nyomásra kezd el hangszeren tanulni, esetleg egy-egy jó ötlettől vezérelve, amivel alapvetően nem is lenne semmi baj, azonban a koncentrált gyakorlás és a kitartás már sajnos nem túlságosan jellemzi a korosztályt.

Ez azonban alapvetően nem az ő hibájuk, hiszen mi vagyunk azok, akik túlerőltetjük őket, mondjuk az iskolában őrült és többnyire fölösleges információk halmazával, s mi prezentáljuk számukra azt a világot is, melyben egy másodperc alatt több tucat inger éri akarva-akaratlanul az embert.

Mitől is övezne komolyabb érdeklődés egy olyan instrumentumot, mely használatának elsajátításához időre és kitartásra van szükség, míg a gyakorlás technikai része az első időszakban túlontúl izgalmasnak sem mondható, ráadásul a későbbiekben elérhető gyümölcs nem több, mint a zenélni tudás.

Zenélni tudni azonban több, mint puszta öncélú pengetés, billentgetés ütögetés, vonogatás, fújkálás.

Mit kap az ember a zenétől valójában?

Minőségi és tartalmas szociális életet, egészséges és kiegyensúlyozott lelki világot, kimagasló reakciókészséget és valami olyat is, amit nem könnyű megfogalmazni egy mondatban, de valószínűleg egy regényben sem: a zenélni tudás senkitől el nem vehető örömét.

(Fotó: pixabay.com)