A mozgalom megálmodója a HKIK kézműipari alelnök asszonya, Katrics Krisztina, az Örökség Alkotóműhely szellemi vezetője, a magyar népművészet örök rajongója

 – adta hírül az MTI. 

Ez szerintem szép kezdeményezés. Fontos. Magyarok vagyunk mi itten mind, “mi, magyarok”, legalábbis akkor, ha megfelelően vagyunk magyarok, különben persze nem, viszont viseletünk attól még lehet. Sőt, legyen is.

Magyar is, ünnepi is.

Hroványi Jenő bácsinak (67)

például ünnep, ha egy-egy szalámis zsemlyét talál a kukákban, amiket azóta kutat módszeresen, mióta elvesztette üzemmérnöki állását egy egykori állami nagyvállalatnál:

Jenő bácsi, ezzel nincs mit tenni, minden szempontból elavult kissé (akárcsak az egykori állami nagyvállalat, amit most több kisebb vállalattá privatizáltak), ezért ilyen ünnepi alkalmakhoz (és a szomorú mindennapokon is) sajátosan avétos magyar viseletben jár: kopott kínai tornacipő, egykor büszke konfekciós zakónadrág, hosszú kabát (amely éjszakára, a kapualjban takaróként is szolgálhat).

A kis Balog Ramónának (7)

és apró barátainak ünnep, mikor valaki megberheli az elzárt közkutakat (ez a berhelés persze bűncselekménynek számít, de Balogék és hasonszőrű társaik nemigen tehetnek semmit, ami nem számít bűncselekménynek);

ezen jeles alkalmakkor Ramóna és a többi gyerek egyáltalán semmit sem visel, tökpucéran lubickolnak a vízsugárban, amíg ki nem ér a rendőrség és a vízművek embere a nagy elzáró kulccsal – vannak persze kétségek, hogy Ramónáék tekinthetők-e magyarnak, de viseletük kétségkívül autentikus, hiszen – ezzel sajnos nincs mit tenni – a ruháink alatt mindannyian pucérok vagyunk.

Fredák Bélának (22) ünnep,

mikor Londonban, munka után Skype-on felhívja családját.

Ilyenkor mosogatáshoz használt zubbonyát leveszi, sőt zuhanyzik is előbb (ha éppen szabad a fürdőszoba, hatan laknak egy apró lakásban), és felveszi turkálóból vásárolt, de még igen jó állapotú pólóját, amin a “Freedom Forever” felirat olvasható egy helyes maci fölött: ez persze nincs igazán magyarul, de talán értjük még, mit jelent, vagy mit jelenthetne;

Béla mindenesetre hétköznapi magyar fiatal, ünnepi alkalmai így magyarnak tekinthetőek.

Kézdiné Marovásy Aranka (43)

számára ünnepnek a fizetésnap számít. Ilyenkor kényelmes sportcipőt, nadrágot, világos inget vesz fel, és vásárolni indul a hipermarketekbe, ahová ingyenes buszjárat jár:

kezében az aktuális akciós termékek listájával próbálja beszerezni a következő fizetésnapig kitartó tartós élelmiszereket és egyéb szükséges dolgokat (három gyereke van, a férje munkanélküli, bár feketén néha akad ez-az)

– ez nem egyszerű, fizikailag és lelkileg is megterhelő ünnep, ezért kényelmes, praktikus viseletet igényel (Aranka csak évente néhányszor szokott a polcok között zokogva pánikrohamot kapni, általában iskolakezdés és karácsony előtt).

És persze, vannak magyarok, akik számára minden nap ünnep: nemzeti és magánünnepek, tendernyerések, nagy vadászatok, bálok, vagy intim utazások – a lehetőségek korlátlanok.

Ők változatosan öltözködnek: névre szóló Armani öltöny, vitorlázáshoz való finom bőrcipő, matyómintás nagyestélyi, vagy éppen susogós melegítő makkoscipővel; megtehetik, hiszen nincsenek mindenféle plebejus ünnephez kötve. Az ő viseletük is ünnepi magyar viselet. Mi is lenne más?

Szép ország lenne ez amúgy. Ünnepélyes. Kissé viseltes ugyan, de fontos, hogy magyarul legyen az. Személyre szabott ünnepi magyar viselet nélkül talán úgy éreznénk, nincs is már kultúránk, amit elvehetnének tőlünk a mindenféle nemmagyarok.

Szerző: Konok Péter/huppa.hu