A gulyáskommunizmus a ’60-as évek elejétől a ’80-as évek végéig tartott, és nagy szerepe volt abban, hogy a pártállam megbukott. Az ok egyszerű: nem lehet hitelekből finanszírozni az állampolgárok jólétét, ugyanis ez olyan terheket rak az állam vállára, melyek alatt előbb-utóbb összerogy. Vajon semmit sem tanult a kormányfő a közelmúlt történéseiből?

A rezsicsökkentés az egymást követő Orbán-kormányok legfontosabb öröksége. Részben csodafegyver, részben viszont egy alattomos csapda. Választásokat ugyanis lehet nyerni azzal, ha hatósági árakat szabunk a legfontosabb lakossági szolgáltatásoknak, ám a rendszer rendkívül rugalmatlan, így amikor elszabadulnak az energiarák, hatalmas rést üt a költségvetésen.

Ráadásul a rezsicsökkentést még akkor rendelte el a kormány, amikor a nagy energiaszolgáltató cégek döntő többsége külföldi tulajdonban volt. A módszer nagyon egyszerű és rendkívül hatékony volt, ugyanis egyszerre lehetett jóléti intézkedésekkel kampányolni, és olyan súlyos veszteségeket okozni a külföldi tulajdonosoknak, hogy azok végül majdnem mind kivonuljanak a magyar piacról. Most azonban már komoly tétje van a rezsicsökkentésnek az állam számára is, hiszen a veszteséget a költségvetésnek kell kipótolnia.

Az energiaárak megugrásával a hagyományos közgazdasági felfogás szerint finanszírozhatatlanná vált a rezsicsökkentés, hiszen lényegében előre tudható, hogy a szolgáltatásokat végző állami cég évekig vastagon veszteséges lesz. Az Orbán-kormány azonban olyan közgazdasági filozófiával kezeli a problémát, ami nagyon hasonlít a Kádár-korszak felfogásához. Ennek lényege, hogy a lakosság szinte semmit se érezzen a piaci folyamatokból, ezáltal elkerüli a szembesülést a magas árakkal, ugyanakkor a hiányt valamilyen forrásból az állam fedezi. Ez kollektív önáltatás.

Elég, ha csak azt említjük meg, hogy a legszegényebb családok fával fűtenek, amire nem vonatkozik a rezsicsökkentés.

A legfontosabb kérés az, hogy milyen forrásból pótolja az állam a veszteséget? Most egy hibrid megoldás kezd körvonalazódni. Egyrészt megadóztatja a javarészt külföldi tulajdonú cégeket a kormány, melyek a távközlésben, a bank- és biztosítási szektorban, a kereskedelemben érintettek, de ráteszi a kezét a légitársaságok nyereségének egy részére is. Másrészt kötvénykibocsátások formájában a piacról szerez pénzt, ami persze növeli az államadósságot. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy egyelőre nem igazán számíthat a kormány uniós forrásokra, így a különadók rendszere és a hitelfelvétel módszere valószínűleg tartósan velünk marad.

Ez az ára annak, ha fenn akarja tartani a kormány a rezsicsökkentést, ami már a megszületésekor is ellentmondott minden szabadpiaci logikának. A szociális érzékenység persze becsülendő egy kormány esetében, ám a rezsicsökkentés épp azoknak nyújtja a legtöbbet, akik a legkevésbé vannak rászorulva, és azoknak adja a legkevesebbet, akik komoly szükséget szenvednek. Elég, ha csak azt említjük meg, hogy a legszegényebb családok fával fűtenek, amire nem vonatkozik a rezsicsökkentés.

Orbán Viktor számára azonban a rezsicsökkentés a kormányzás Szent Grálja, így még annak ellenére sem hajlandó lemondani róla, hogy a különadóknak köszönhetően csökken a külföldi cégek beruházási kedve, ugyanakkor növeli az államadósságot. Valószínűleg nem maradt már a szűkebb környezetében olyan közgazdász, aki figyelmeztetné ennek a politikának a veszélyeire. Talán maga Orbán Viktor is úgy számol, mint a gulyáskommunizmus idején a pártvezetők: Amíg valaki kölcsön ad, addig nem lehet baj. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha eleget iszol a tüzes vízből, sikeresen elfelejted, hogy hitelbe kaptad a kocsmárostól.” (Szegedi Kattintós)