„Közel áll hozzám a háború utáni német ordo-liberalizmus”– jelentette ki az Európai Tanács elnöke,Donald Tusk, a görög ügy kapcsán.

A nyolc évtizeddel ezelőtt, a Rajna túlsó partján született ideológia, aneoliberalizmus európai válfajának hatása egyre erősebb.

„Ha valakinek szüksége lenne még egy bizonyítékra arról, hogy mennyire veszélyesek a népszavazások a mai demokráciák működésére, akkor tessék, itt van!” – füstölgött a Der Spiegel hetilap 2015. július 6-i internetes oldala, a görög referendum eredményét közzétéve. A teljes meglepetést Németországban a görögök egyértelmű „nem” válasza okozta, ami a gazdaság, sőt szélesebb értelemben a közügyek két, homlokegyenest ellentétes felfogását tükrözte. Az ütközés frontális volt.

Az első megközelítés szerint, amit az akkori görög vezetők képviseltek, a kormányzást alapvetően politikai alapokon kell vinni. A nép szavazata elsőbbséget élvez az „írott szabályokkal” szemben és ennek alapján a választott hatalom megváltoztathatja a különböző intézkedéseket és szabályokat. A második nézet ennek éppen a fordítottja, eszerint a kormány tevékenységét szigorúan a társadalmi szabályok, normák precíz követésének kell megszabnia. A politikusok azt teszik, amit jónak gondolnak, de a megszabott keretek között, amely így ténylegesen kívül esik a demokratikus tanácskozás körén. A német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble ezt a nézetet testesíti meg. „Számára a szabályok szentek” – mondja volt görög partnere,Jánisz Varifákisz.

Ennek az alig ismert német ideológiának a neve: ordo-liberalizmus. Mint az angolszász „laissez-faire” hívei, az ordo-liberálisok sem kedvelik, hogy az állam eltorzítsa a piaci erők hatását. De az angolszászokkal ellentétben, úgy ítélik meg, hogy a szabad verseny nem képes spontán módon fejlődni. Ezért az államnak kell megszerveznie a jogi, a technikai, a társadalmi, az erkölcsi és a kulturális piaci kereteket. És be kell tartatnia a szabályokat.

Ez az „ordo-politika” (Ordnungspolitik – azaz rendpolitika - a szerk.) Ennek a liberális beavatkozási politikának a története nyolcvan évvel ezelőtt, a két háború közötti ideológiai útkeresés ötletgazdag időszakában kezdődött. 2012 szeptemberében Wolfgang Schäuble, a gazdasági válság következményeiről elmélkedve a következő bizalmas közlésre ragadtatta magát: „Freiburgban születtem. Ott született meg az, amit ma freiburgi iskolának neveznek. Ez az ordo-liberalizmus és Walter Eucken hazája .”

Freiburg im Breisgau, jómódú város a Fekete-erdő hegyeinek lábánál, nincs messze a Strasbourgi katedrálistól, sem pedig a svájci páncélszekrényektől. A katolikus és konzervatív fellegvárban az 1929-cel kezdődő gazdasági válság ugyanazzal a következménnyel járt, mint máshol: az 1933 márciusi választások a náci pártot teszik meg győztesnek a szavazatok 36 százalékával. Miközben a weimari köztársaság haldoklik, három egyetemi tanár a jövőn gondolkodik. Walter Eucken(1891-1950) közgazdász, aki szakterülete filozófiai alapjait akarja megújítani. Franz Böhm (1895-1977) és Hans Grossmann-Doerth (1894-1944), mint jogászok, a monopóliumok és a kartellek okozta problémákat boncolgatják. Találkozásukból egy különös szellemi produktum született. Hárman együtt kidolgoztak egy programot, a „rend” (Ordnung) fogalmának kutatására, amit a gazdasági rendszer és a társadalmi játékszabályok közös értelmezéseként fogtak fel. Megítélésük szerint egy erős államra van szükség a kartellek semlegesítéséért és azért, hogy a gazdasági háború ne fajuljon el, „Az államnak tudatosan kell kialakítania a rendszert, az intézményes kereteket, azt a rendet, amelyben a gazdaság működik. De magukat a gazdasági folyamatokat viszont nem szabad, hogy az állam igazgassa”– írja Eucken.

A társadalomban, mint a kolostorban, a fegyelmező rendnek kell uralkodni

A hagyományos liberálisokkal szemben, az ordo-liberálisok sem a piacot, sem a magántulajdont nem tekintik „természet adta jelenségnek”, hanem az emberi tevékenység eredményének, és éppen ezért azt törékenynek tartják. A versenyt, ha az nem működik, az államnak kell helyreállítania. Ezen kívül mindehhez kedvező környezetet is kell teremtenie: a munkások képzésével, az infrastruktúra kiépítésével, a megtakarítások ösztönzésével, a tulajdonra, a szerződésekre, a jogdíjakra, stb. vonatkozó törvények megalkotásával. A keret és a folyamat közé ékelődik be a pénz. Eucken intellektuális végrendeletében (A gazdaságpolitika alapjai, 1952.) kiemeli a „monetáris politika elsőbbségét” és azt is, hogy ennek érdekében ki kell vonni a politikai és populáris nyomás hatóköréből. Egy jó „monetáris rendszer” szerinte nemcsak az inflációt képes elkerülni, hanem „hasonlóan a versenyhez” a lehető legautomatikusabban is tud működni”. Úgy gondolja, ez csak akkor nem működik, ha a monetáris politika felelőseit „az érdekcsoportokkal és a közvéleménnyel szembeni tudatlanság és gyengeség ” eltérítik a szent céltól: a stabilitástól.

Közben Freiburgban, az ordo-liberálisok kicsi csapata kibővül. Hírük lassan túljut a városfalakon. Főleg két közgazdász, Wilhelm Röpke (1899-1966) ésAlexander Rüstow (1885-1963) munkáira vannak hatással, akik történelmi és szociológiai vonatkozásokkal kibővítik a témakört – meg egy nagy adag konzervativizmussal. Ellenzékbe kerülnek a náci rendszerrel. Szerintük a válság központja nem a gazdaság maga, hanem a társadalmi rend szétesése, amit viszont a „laissez-faire” váltott ki. A modernizáció egy elidegenedettproletár réteget, egy túlméretezett államot és egy kollektivista buzgalmat hozott létre. A „tömeg lázadásával” szemben Röpke az „elit lázadására” hív fel. Úgy gondolja, a munkásoknak vissza kell adni elveszett becsületüket, be kell illeszteni őket olyan, természetes alapú, demokrácia előtti közösségekbe, mint a család, az egyház, a helyi közösségek, és egyszer és mindenkorra el kell törölni a sok zavart okozó egyenlőség eszméjét.

A liberalizmus oltára előtti áldozással – írja Rüstow – „megtagadtuk a fokozatosság általános elvét, és helyére a hamis és téves egyenlőség, illetve a részleges és elégtelen testvériség ideálokat emeltük. Pedig úgy, ahogy a kis családban, úgy a nagycsaládban is a testvérek közötti kapcsolat kevésbé fontos, mint a szülő-gyerek kapcsolat, amely biztosítja a generációk egymásutániságát és a kulturális hagyományok fennmaradását ”. A keresztény kultúrában nevelkedett Röpke és Rüstow, hasonlóan freiburgi barátaikhoz, a rend fogalmát emelik ki és ennek a Szent Ágoston-i értelmezést adják: egy fegyelmező rend, amely megszervezi, rendbe teszi a közösség életét.

Az ordo-liberalizmus lendületes fejlődése beilleszkedik a liberális tézisek 1930-as években tapasztalt nemzetközi megújulási áramlatába, amelyetneoliberalizmusnak neveznek. Ebben a keretben az „ordók” szemben állnak a „laisser-faire” iránt nosztalgiákat ápolókkal – ezek között van mindenekelőtt Ludwig von Mises és tanítványa, Friedrich Hayek – akik szerint „semmi lényegeset nem szükséges kritizálni és változtatni a hagyományos liberalizmuson” – füstölög Rüstow. ”.

Ahogy a bíró sem vesz részt a játékban, az állam is ki van zárva az arénából

Az 1930-as évek vége felé, az ordo-liberális úttörők még jelentéktelen kis csapatot alkotnak csak. A náci Németországban alig találnak követőkre, még akkor is, ha többen közülük részt vesznek a rendszer gazdasági tanácsadói köreiben. Ez az esete például Ludwig Erhardnak (1897-1977) és Alfred Müller-Armacknak (1901-1978), a tulajdonosok érdekeit képviselő két köztisztviselőnek, akik később kiváló karriert futnak be, és akik 1941-ben találkoznak először „egy együttműködés során, amelyet a náci állam könnyűiparának felvirágzásáért folytatnak ”. Alig született meg az „ordo-liberalizmus” – mint azt François Bilger közgazdász megjegyzi – „bizonyos értelemben emigrációba kényszerült vagy másképp kifejezve, leszorult a katakombákba. A két legfontosabb német liberális Röpke és Rüstow a nemzeti-szocializmus megérkezésekor kivándorlásra kényszerült. A többiek pedig csak úgy folytathatták az oktatási vagy más tevékenységeiket, hogy elveik egy részét elhallgatták.”

A nácizmus bukása azonban a siker eljövetelének időszaka. Nyugat-Németországban azzal ellentétben, ami Franciaországban, Olaszországban vagy Nagy-Britanniában történt, az újjáépítés inkább liberális és nem szociáldemokrata alapokon történt. A legerősebb megszálló hatalom, az USA, nem engedi meg az államosításokat, amelyeket pedig a többség akart. Helyette egy nyitott gazdaság létrehozását támogatta, amely kiválóan befogadta az amerikai exportot, miközben az új szövetségesnek elengedték nemzetközi adósságainak a felét.

Ezek a feltételek kedveznek 1948-1949-től egy olyan rendszer kiépítésének, amely összeolvasztja az ordó-liberalizmust és a keresztény elveket, egy „szociális piacgazdaságban”. A kifejezés sikeres lesz, de megtévesztő: „Szociális jellege –mint azt 1948-ben Müller-Armack, a kifejezés kitalálója megjegyzi – abban áll, hogy képes tömegesen és sokféle fogyasztási terméket rendelkezésre bocsátani úgy, hogy azok árát, a keresleten keresztül a fogyasztók képesek befolyásolni.” . A verseny okozta egyenlőtlenségeket egy sor rendelkezés hivatott tompítani: a Bismarck-féle társadalombiztosítási rendszer fenntartása, a jövedelemadók, a szociális bérlakások, a kisvállalkozások támogatása, stb., stb. Röviden, a „szociális” kifejezés itt azt jelenti, hogy a piacgazdaság csak akkor működik, ha az állam a piaci működés igényeinek megfelelő társadalmat hoz létre és tart fenn. A háború utáni Németország a neoliberalizmus életnagyságú kísérleti telepe lesz.

A kísérlet vezetőjét Ludwig Erhardnak hívják, aki az amerikai és az angol megszállási zóna gazdasági igazgatója, majd Konrad Adenauer idején, 1949-1963-ig gazdasági miniszter és végül 1963-1966-ig kancellár. Ennek a háború idején az ordo-liberális elvekre átállt közgazdásznak az irányítása alatt vezették be a „gazdasági csodának” nevezett strukturális reformokat, így az árak felszabadítását, a „Deutschemark” létrehozását 1948. június 20-án, ami a nép közös emlékezetében az újjáalapítás emblémájaként maradt fenn.

A nyitás a nemzetközi szabad kereskedelem és a privatizációk felé Erhard kezdeményezésére történt, aki szerette tevékenységét az alábbi metaforával összegezni: „Ahogy a bíró sem vesz részt a játékban, az állam is ki van zárva az arénából. Minden jó futballmeccsben egy állandó elem van: azok a játékszabályok, amelyek ezt a játékot határozzák meg. Az én liberális politikám célja, ezeknek a játékszabályoknak a kialakítása.” . Az iparban 1951-52-ben bevezetett közös vállalatirányítási modellt pedig Adenauer kancellár és a szakszervezetek nyomására fogadta csak el, akik ebben lehetőséget láttak a bérek stagnálásának kompenzálására.

Eucken javaslataival egyetértve, Erhard sem lelkesedett azért, hogy a gazdasági visszaesések idején állami beavatkozásokkal élénkítsék a konjunktúrát. „Attól tartott, hogy egy konjunktúraélénkítő politika, amely minden mást háttérbe szorítva a teljes foglalkoztatás megteremtését tűzi ki célul, a monetáris stabilitás és az egyéni felelősségvállalás rovására képes csak megvalósulni” – magyarázta egyik követője, a Bundesbank, a német központi bank későbbi elnöke, Hans Tietmeyer.

Jólét mindenkinek

Az ordo-politika megdicsőülése 1957-re esik, amikor Erhard két meghatározó törvényt is elfogadtat: az egyik a Bundesbank függetlensége, a másik a verseny korlátozását tiltó törvény. Monetáris stabilitás és torzításmentes konkurencia: „A szociális piacgazdaság modellje azt jelenti – mint azt Christophe Strassel francia magas rangú közhivatalnok értékeli –, hogy e két közpolitikát, egyszerűen kivonják a demokratikus viták köréből.”.

A gazdasági miniszter természetesen nem egyedül döntött. Erhard már 1948-tól ordo-liberális szakértőkkel veszi körül magát, mint Böhm, Eucken vagy Müller-Armack, akik fontos pozíciókat foglalnak el az amerikai-angol megszállók által fenntartott Tudományos Tanácsban. A gazdasági minisztérium az ő kizárólagos területük lesz. De az ordo-politika sok más csatornán keresztül is megtelepedett. AzOrdo nevű elméleti folyóirat első száma például 1948 augusztusában jelent meg. 1953-ban egy olyan szervezet alakult, amelynek a szociális piacgazdaság ideológiájának a terjesztése volt a célja, ami egyébként minden gátlás és korlát nélkül jutott be a sajtóba, így nevezetesen a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ba. Vagy a katolikus ipari tőkések mozgalma, a Die Waage (a mérleg), a „szociális egyenlőség előnyeinek terjesztéséért” jött létre, és amely – a parlamenti választások leple alatt –, majd tíz évig finanszírozta a közvéleményt megdolgozó kampányokat.

Az ordo-liberális ideológia végül is a parlamentben éri el a legváratlanabb sikert. A szociális piacgazdaság fogalma és ennek jelmondata „Jólét mindenkinek” lehetővé teszi a fiatal Németországi Kereszténydemokrata Uniónak (CDU), hogy a saját területén válaszoljon a szociáldemokratáknak. Elfogadva az ordo-politikát, a párt már 1949-től egy olyan társadalmat vizionál, ahol „a rend, a szabadság és a vállalások betartásán keresztül valósul meg, amely a valós piaci verseny és a monopóliumok ellenőrzésével hozza létre a „szociális gazdaságot.”.

A Szociáldemokrata Párt (SPD) néhány ideológusa sem marad érzéketlen ezekre a szirénhangokra. 1955-ben Karl Schiller kiadja „Szocializmus és verseny” című tanulmányát, amelyben ott van a híres mottó: „Versenyt, amennyire csak lehet – tervezést, amennyire csak szükséges!”. Ezt a nézőpontot veszi át maga az SPD is, amikor 1959 novemberében a nagy elvi fordulatot végrehajtja Bad Godesbergben, ahol a képviselők többsége elfogadja a magántulajdonban lévő termelőeszközök és a piacgazdaság vitathatatlan jótéteményeit. Egy ilyen „aggiornamento” nem lett volna lehetséges, ha az ordo-liberalizmus a maga nyers formájában akart volna megtelepedni a német társadalomban. A gyakorlatban, a szociális piacgazdaság egyhibrid, amely keveri Euckent és Bismarckot, a Freiburgban kialakított „írott (könyvelési) szabályok” elméletét és a 19. század végén, a nagybajszú kancellár által bevezetett társadalombiztosítást.

Erhard bukása 1966-ben egy inflexiós pont a társadalom életében, amit jól kiemel a szociáldemokrata Willy Brandt hatalomra jutása 1969-ben. Az ordo és a bismarcki hatások mellé felzárkózik a keynesi gazdaságpolitika: közép távú tervezés, béremelések, a közös vállalatirányítás megerősítése, beruházások az oktatásba és az egészségügybe. A Szövetségi Köztársaság az 1970-80-as években így áll össze „német modellé”, amely fennen hirdeti a szociális piacgazdaságot, de e mellé egy sor hagyományos állami beavatkozást is beépít.

Az 1982-es kormányváltás a kereszténydemokrata Helmut Kohlnak nyújt lehetőséget a szociáldemokrata időszak lezárására. Az ideológiai mérleg megint a régi irányba leng ki: a költségvetési egyensúlyt kell újra helyreállítani. De az országegyesítés az 1990-es években megakadályozza, hogy vissza lehessen térni az ordo-liberális alapokhoz. Végül az 1998-ban beiktatott szociáldemokrata Gerhard Schrödernek jut az a feladat, hogy az 1950-es években kialakított rendet helyreállítsa, a munkatörvénykönyv szabályainak felhígításával és a társadalombiztosítás meggyengítésével. Az általa hozott intézkedéseket a mai kancellár, Angela Merkel is jóváhagyja, aki egyébként 2014 januárjában kijelentette: „A szociális piacgazdaság jóval több, mint egy gazdasági és társadalmi rend. Az elvei időtlenek.”.

Az ordo a piacgazdaság politikája

Nyolcvan évvel az alapítása után, az ordo-liberalizmus olyan intézményekben is fennmaradt, mint az 1957-ben alapított Kartell-ellenes Hivatal, vagy a Monopóliumok Bizottsága, amely a kormány tanácsadójaként szerepel versenykérdésekben, vagy a 2010-ben létrehozott Stabilitási Tanács, amely a nulla deficit „aranyszabályt” felügyeli szövetségi szinten és a tartományokban. De Németországban a gazdasági és politikai vitákat is alapvetően meghatározza az ordo-ideológia, ahhoz hasonlóan mint egy közös kulturális alap, amit mindenki ért és ismer, de a maga módján alkalmaz. A konzervatívaktól és a liberálisoktól egészen az SPD-ig és a Zöldekig, sőt az Alternative für Deutschland-ig (AfD, amelynek az egyik alapítója, a közgazdász Joachim Strabatty, Müller-Armack helyettese volt Kölnben)

Anémet pártok tagjai közt ma is sok híve van Euckennek. Mindegyik leleplezi az ellenfeleik által „rosszul” értelmezett hagyományokat. „Én egy ordo-liberális vagyok, de baloldali” biztosít minket Gerhard Schick, aki 2005 óta zöld parlamenti képviselő. A közgazdaság doktora és a Walter-Eucken Intézet volt kutatója, „semmiképp sem nevezné magát neoliberálisnak”. „A Zöldeknél teljes az egyetértés aszociális piacgazdaság kifejezés körül, még akkor is, ha mi ehhez hozzá tesszük azökológiai elvárásokat is. Egyetértek az ordo-liberálisokkal abban, hogy a piac ellenőrzése szükséges. Szerintem fontos, hogy az állam lefektesse a szabályokat, ahhoz hogy a verseny működjön” – mondja.

Az évek során egy sor politikai áramlat is kialakult, amelyek a több állami beavatkozást támogatják. „Nincs szó egy zárt szigorú elméletről” magyarázza Ralf Fücks, a befolyásos Heinrich-Böll zöld alapítvány igazgatója. Az ordo-liberális elv a „felelősségről”, igazolja a pénzpiac szabályozását és az ökológiai adókat, de azt is, miszerint ellenezzük, hogy az európai adósságot közös adósságként kezeljük. Az ordo-liberalizmus egy harmadik út a laisser-faire és az állami tulajdon (etatizmus) között – véleményezi a Grünen volt vezetője. A zöldek szerint ez egy nagyon előnyös álláspont, „mert lehetővé teszi, hogy elhatárolódjunk a hagyományos baloldaltól és a neoliberálisoktól is”.

Herbert Schui, a Die Linke (radikális baloldal) képviselője 2005 és 2010 között és a közgazdaság volt professzora kiemeli, hogy a „szociális piacgazdaság egysugalló fogalom. A háború után hozták létre annak érdekében, hogy a lakosságot eltérítsék a szocialista elképzelésektől. „Annyira sikeres lett, hogy még a baloldalon is vannak, akik bedőlnek neki. Egy legitim, elismert ugyanakkor képlékeny hivatkozás, de teljesen elfogadott, kötődik az újjáalapításhoz, egy kicsit hasonló, mint a Gaullizmus Franciaországban.” Az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) 1996-ban fogadta el. „A szociális piacgazdaság magas szintű anyagi jólétet hozott létre” és „történelmi léptékű haladást képvisel a vadkapitalizmushoz képest” – mondta ki a szervezet az azóta sem módosított alapprogramjában. Miközben elismeri, hogy ez a rendszer „nem akadályozta meg se a tömeges munkanélküliséget, se az erőforrások elherdálását és nem hozott létre társadalmi egyenlőséget sem”.

Miközben a német baloldal egy része az ordo-liberalizmusban az állami beavatkozás egy formáját látja, amely szembe állítható a neoliberalizmussal, ezt a tőkések egy szigorúan liberális piacgazdaságként értelmezik. Egy sor, ez utóbbi nézetet valló szervezet, sokszínű elemzésekkel támasztja alá az ordo-liberális álláspontot. A Kezdeményezés egy Új Szociális Piacgazdaságért elnevezésű „think-tank”, melynek régebben Hans Tietmeyer volt az elnöke, aktívan érvel azért, hogy ne adjanak állami támogatásokat a megújuló energiák bevezetéséhez, illetve a vagyonadó és a 2015-ben bevezetett minimumbér ellen. A Cselekvési Közösség a Szociális Piacgazdaságért hatvan évvel a létrehozása után még mindig károkat okoz. Újabban a Jénai Szövetség a Szociális Piacgazdaság Megújításáért minden évben díjat oszt ki a Ordnungspolitik elméleti innovációért, miközben a Kronberger Kreis, egy a piacgazdaságot terjesztő közgazdászkör arra büszke, hogy ők a tanácsadói a kormánynak és készen leszállítják az „elkerülhetetlen reformok elméleti alapjait”. Az ordo-politikának még az egyházon belül is vannak aktív támogatói, Reinhard MarxMünchen püspöke és a német Püspöki Konferencia elnöke személyében.

De az ordo-politika legbefolyásosabb támogatója nem más, mint a Gazdasági Szakértők Német Tanácsa, amit még 1963-ban Erhard hozott létre, hogy a kormányt segítse. Az öt tagból egyedül Peter Bofinger keynesi szemléletű, aki a The Economist, 2015. május 9-i számában így panaszkodott: „Akármi is a téma, mindig egyedül állok néggyel szemben”. A társai alapvetően „gyakorlatias” álláspontot képviselnek. „Ismerjük az ordo-politikai elvek előnyeit, de ha közelebbről vizsgáljuk, akkor sokszínűbb a kép” – magyarázza például Lars Feld, az egyik „bölcs”, aki a freiburgi egyetem professzora és a Walter-Eucken Intézet elnöke. „Az ordo-liberalizmus önmagában nem kötelezően megszorítás párti. 2008-ban a gazdasági tanácsban a kollégámmal, Clemens Fuesttel azt javasoltuk a kormánynak, hogy egy komoly konjunkturális csomagot vessen be a pénzügyi válság utáni újjáéledés elősegítésére. De hozzátettük, ha attól tartanak, hogy ezek az intézkedések később a piaci refinanszírozást megdrágítják, akkor iktassanak be eladósodást korlátozó intézkedéseket” – vagyis a költségvetési aranyszabályt azért tartsák be.

A kormány elfogadta és szó szerint betartotta mind a két javaslatot. „Mint német, nem értem, miért merevedett le ennyire országomban a gazdasági gondolkodás” vallja be az ordo-liberalizmusra specializálódott közgazdász Ralf Ptak.

Az ordo és az Unió

A németországi „ordo-ideológia” az elméleti alapokhoz csak többé-kevésbé hű megvalósulásán túl, a maga tisztaságában az Európai Unió struktúráiban jött létre. A „Maastricht-i keretek egy az egyben az ordo-liberalizmus központi elveit és a szociális piacgazdaságot tükrözik” – ismeri el gond nélkül Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke. A 2009-től érvényben lévő Lisszaboni Egyezmény 2.3 cikke, egy felhívás – „az európai fenntartható fejlődésért, amely a kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre, az árstabilitásra, és a magas versenyképességű szociális piacgazdaságra épül...” – akár Erhard megfogalmazása is lehetne.

És ez nem véletlen: az Európai Bizottság első elnökétől, Walter Hallsteintől(1958-1967) kezdve Hans von der Groebenen keresztül, aki 1958-1967-ig volt a versenypolitikai biztos, Müller-Armack-ig az uniós szerződések német tárgyaló megbízottjáig, szinte minden német, aki részt vett a Közös Piac kialakításában, elfogadta Eucken téziseit.

A szélre szorulva, az európai intézmények magas rangú tisztviselői újból megvalósították európai szinten, a megszállt Szövetségi Köztársaságban Erhard és szakértői bizottságának stratégiáját: egy, a legitimitást nélkülöző szervezet szereplőiként, arra koncentráltak, hogy kialakítsák a verseny és a monetáris stabilitás jogi kereteit. A hidegháború valós hatalmi tényezői ezt hagyták, hiszen szerintük ezek a célok csak másodlagos jelentőségűek voltak.

Ennek ellenére sem volt biztos, hogy az „ordok” fognak győzni. Az 1950-es években, az európai építmény két nagyon is különböző elméleti alapra épült fel. Az egyik, a francia, az állami beavatkozás és a tervezés alapjain, széles körben alkalmazott kivételeket, nyújtott állami támogatásokat a verseny keretei között (ilyen a közös agrárpolitika és a nemzeti védelem a kiemelt ágazatoknak vagy cégeknek). Az európai belső piacban egy protekcionista védelmet látnak a világ szabadkereskedelmi rendjével szemben. A másik, az ordo-liberális, nem csak arra szorítja rá a partner országokat, hogy kiépítsenek egy közös és egységes piacot, hanem arra is, hogy leépítsék a „szabad világgal” szembeni vámhatárokat. Erhard kancellár, már 1956-tól egy nagy transzatlanti piac kialakítása érdekében szólal fel.

Az 1960 és 70-es években uralkodó francia modell nem volt képes ellenállni az nemzetközi kereskedelem szabályzásának leépítésének, deregulálásának, amely megköveteli a szigorú költségvetést és a versenyképességet. Párizs vereségének szimbolikus megjelenését 1983. március 23-ára tehetjük, amikor François Mitterrand elnök lemond a politikai szakítás végrehajtásáról, amire pedig megválasztották és helyette úgy dönt, hogy továbbra is hozzá köti a Francia Frankot az Európai Monetáris Rendszerhez és Németországhoz. Ez a döntés azt hozza magával, hogy a baloldalnak kell megvalósítania a megszorító politikákat és ennek szimbolikus hatását ahhoz hasonlíthatjuk, ahogy most júliusban Alekszisz Ciprász kénytelen elfogadni a megszorításokat. „Két cél között ingadozom – vallotta be Mitterrand 1983. február 19-én. Az egyik az európai építmény folytatása, a másik a szociális igazságosság.” Ehhez hasonló alternatívát állítottak a görög vezető elé is, bár meg kell mondani, hogy Kohl kancellár és Jacques Delors – akkori francia gazdasági miniszter – nyomásgyakorlását hasonlítani sem lehet az Athén ellen intézet elvadult ultimátumokhoz.

Huszonöt évvel a Berlini fal leomlása után, az „ordo” elmélet ma is átitatja az Versenypolitikai Főigazgatóság tisztviselőit és több európai biztost is, így a belgaKarel van Miert-tet, aki 1998-ban a Ludwig Erhard díj kitüntetettje volt, vagy az olasz Mario Montit. De az ordo-liberalizmus bevehetetlen főhadiszállása Frankfurtban van. „Az Európai Központi Bank (EKB) monetáris építménye alapvetően kötődik az „ordo-liberalizmus elveihez”, ismeri el az intézmény jelenlegi elnöke, Mario Draghi. Működésében, a demokratikus intézményektől való függetlenségében vagy hogy egyetlen célja az árak stabilitásának fenntartása, az EKB a Bundesbankot plagizálja. 2003. szeptember 19-én a Les Echos úgy köszöntötte az akkor távozó EKB elnököt, Jean-Claude Trichet-ét – aki pedig magas rangú francia köztisztviselő volt az ennek megfelelő tanulmányi háttérrel – mint „annak a szellemi irányzatnak és gyakorlatnak a leghitelesebb képviselőjét, amit a Bundesbank testesített meg, 1948-as alapítása óta és egészen az euró bevezetéséig”.

Harcosok híján mára a harcok megszűntek. Európában, a népszuverenitás visszahúzódása jól láthatóvá teszi a brüsszeli irodákban és a frankfurti tornyokban türelmesen kiépített automatikus irányítási rendszerek szerkezetét: a demokráciát kikerülve elhelyezett mutatókat (a híres 3 százalékos hiányt), a 2012 márciusában bevezetett német „aranyszabályt”, amely korlátozza a tagállami költségvetési hiányt. Tíz nappal a görög népszavazás után Hans-Werner Sinn, a Rajnán túli legbefolyásosabb közgazdász, a pénzügyminiszter tanácsadója és az ortodoxia hajlíthatatlan képviselője a következőket mondta nekünk: „Az európai válság kizárja a keynesi receptek alkalmazását. Ez nem speciálisan ordo-liberális álláspont, ez egyszerűen gazdasági kényszerűség.” Az Eucken-féle keretek vasráccsá alakultak át.

A szerzők szociológusok. François Denord a Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS - Nemzeti Tudományos Kutatási Központ ) kutatója, míg Rachel Knaebel Berlinben élő újságíró. Pierre Rimbert, újságíró, a Le Monde diplomatique igazgatóságának tagja.

Morva Judit fordítása

magyardiplo.hu