Akkor is, ha ostobaság és akkor is, ha kimondottan káros akár az országra, akár a kormányra nézve. Megvalósítani pedig nem a miniszterek elnöke szokta ezeket a nagyívű látomásokat, ez a körülötte dolgozó alanyi költők, teremfocisták, betanított restaurátorok, parókakészítők dolga.

Nem tartozom Orbán szűkebb, tágabb, még annál is tágabb környezetéhez, de az élettapasztalatom alapján merem állítani: nagyon kellemetlen lehet ott ténykedni. Ezen a viszonylag magas fizetések, de talán még a magánosítható közvagyonok sem sokat javítanak. Mostanában főleg nem, mert a helyzet gázos és egyre gázosabb.

Attól tartok, a miniszterek elnöke már régen eljutott arra a pontra, hogy senkire nem hallgat és senkiben nem bízik. Talán néhány ember képes olykor befolyásolni bizonyos esetekben, de a látomások beteljesítésén és az utasítások végrehajtásán túl nem sok mozgásterük marad.

Jól látható, amikor egy cél érdekében mozgásba lendül a teljes apparátus. A nagyon nagy baj az, hogy ez a cél nem egy országos probléma megoldása, nem egy rossz, káros döntés megváltoztatása, nem a korrupció mérséklése, nem a szociális biztonság megszilárdítása, az ország gazdasági működésének beindítása. A cél minden esetben az orbáni parancs teljesítése.

Ezt láthatjuk most is, az oktatás területén. A nagyívű hazugságok, a személyre szabott lejáratási kísérletek, az alattomos csúsztatások olyan bárgyú kabaréjelenetté állnak össze, hogy a nagyon elkötelezett szektatagokon kívül már megtéveszteni sem sikerül senkit, még a saját szavazóikat sem. A kormánykommunikáció gurui és vitrinőrei a primitív, néhány mondatba préselt szlogenekkel operálnak akkor is, amikor a társadalom döntő része már túllépett ezen.

Érezhetik azért, hogy nem működik úgy, mint kellene, ezért beszáll az újonan zsákmányolt TV2 is a vezér kiszolgálásába. A közpénzből súlyos reklámbevételekkel életben tartott, de távolról sem olyan olvasott internetes sajtótól a Vajna-Habony tévén keresztül minden hadrafogható kormánytagig kiosztották a sárral telt vödröket.

Megpróbálták már egyenként lejáratni személyenként, név szerint azokat az embereket, akikben veszélyes ellenfelet látnak a kormányra nézve. Puklitól Botkán keresztül Juhász Péterig a legalja módszerekkel operáló szennymédia szintje alá merültek, de nem sikerült igazgyöngyöt felhozniuk a búvárkodás végeztével. Sorozatosan igyekeznek a pedagógusokat összességében, vagy csoportokra bontva a közharag céltábláivá varázsolni, ez sem működik. Az egészségügyi dolgozók lejáratása sem igazán sikeres. Sándor Mária kigúnyolása sem hozta a várt eredményt.

Ezzel szemben igen sok sajtómunkás, médiapatkány, első-, másod- és huszadvonalbeli politikus árazta be magát a közvélemény szemében.

Ez már olyan tehetetlen vergődés, amiből jól nem lehet kijönni. Talán kijönni sem. Közben minden szereplőnek el kell gondolkodnia a jövőn. Mert előbb, vagy utóbb (remélhetőleg és a mostani állás szerint előbb) el kell számolni nem csupán a családi összefogásból vett kastélyokkal, a fizetés tízszeresének megfelelő életszínvonallal, hanem azzal is, hogy mi van egy esetleges bukás után? Megtarthatja mindenki a zsákmányt? A vagyont, a médiát, pozíciót? Ha igen, akkor hogyan néz a tükörbe, vagy a nézők, olvasók szemébe az, aki hirtelen az ellenkezőjét kezdi mondani annak, amit eddig mondott?

Ha nem tartható meg a zsákmány, akkor a talpasoknak merre tovább? Ha nem ömlik több közpénz a mesterségesen életben tartott médiákba, a kevés olvasó vajon saját zsebből életben tartja ezeket? Ha nem, akkor hirtelen kiderül, hogy mindenki, aki most hűségesen és sokszor elvtelenül kiszolgálja a gazdáit, szemrebbenés nélkül ír le, vagy mond bele a kamerába bármit, tulajdonképpen belülről óhajtotta bomlasztani a rendszert?

Lehetséges, hogy látunk majd megint egy kis videót, önérzetes médiaiparosokkal, szánkóval és az ominózus – a miniszterelnök és a hímivarsejt összeföggését tagadó –  mondat ellenkezőjével a szájukon, dacosan, lobogó hajjal ellovagolni a naplementében?

kolozsvaros.com