Mottó: „Hate and war – the only things we got today” / Harag és háború - nincs más manapság/

(The Clash)

Külföldön élő barátaim időnként megkérdezik, hogy mi van az ellenzékkel (és nem a Jobbikot értik alatta). Ilyenkor jön a fejvakargatás, bonyolult körmondatok, az elemzői nézőpont hangsúlyozása és az ilyenkor szokásos fél-mellébeszélés, igény szerint idegen szavakkal feldúsítva.

Az alábbiakban arra teszek merésznek tűnő kísérletet, hogy az ellenzék helyzetét röviden leírjam, harag és részrehajlás nélkül, ahogyan ilyenkor illik.

Két szempontot érdemes előzetesen elfogadni. Az első az, hogy a Fidesz a 2018-as választások toronymagas esélyese.

Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ne lehetne legyőzni, de ahhoz, hogy ennek esélye legyen, bő nyolc hónappal a választások előtt a teljes ellenzéki létmód újragondolása, majd ennek nyomán a teljes körű együttműködés („összefogás”) működőképes módozatainak megteremtése volna szükséges.

Utóbbinak jelenleg hiányzanak az intellektuális, érzelmi és identitásbeli feltételei, és nem valószínű, hogy ez az állapot megváltozzon az elkövetkező nyolc hónapban.

Röviden:

a Fidesz elvben kétféleképpen győzhető le.

Vagy valamilyen váratlan, nem tervezhető módon összeomlik a támogatottsága, vagy pedig összes kihívója valamilyen egységfrontba tömörül – a Jobbiktól Bokros Lajosig. Ahogy mondani szokás, különben nem jön ki a matek.

Ha ránézünk a kutatóintézetek augusztusi számaira, azt látjuk, hogy míg a Fidesznek egymagában bő 2,4 millió, az összes ellenzéki pártnak együttesen is legfeljebb 2,5 millió támogatója van. (Az aktív szavazókkal a választási ciklus ezen szakaszában nem érdemes kalkulálni.)

Összehasonlításképpen, 2013 augusztusában, tehát négy évvel ezelőtt a Fidesznek kisebb, 2,25 milliós tábora volt, míg az akkori „összellenzék” 2,4 millió támogatóval rendelkezett. Fontos különbség, hogy akkoriban a Jobbiknak kevesebb mint 700 ezer támogatója volt, ma pedig közel 950 ezer.

Négy év alatt tehát, miközben pártjainak száma szaporodott, a demokratikus ellenzék tábora alsó hangon 150 ezer támogatóval csökkent.

A második szempontot röviden úgy jellemezném, mint az elemzői és a szavazói nézőpont szétválasztását. Elemzői szemszögből például teljesen legitim az, hogy az egymással is vetélkedő ellenzéki pártok

saját identitásuk megőrzését fontosabbnak tartják egy bizonytalan kimenetelű „összefogásnál”.

• Elemzői szemszögből egyaránt „igaza” van Botkának, Gyurcsánynak, Szélnek, Juhásznak vagy Fekete-Győrnek.
• Az MSZP joggal követeli, hogy hegemón pozíciójának megfelelően irányt és iramot diktáljon.
• A DK saját szempontjából helyesen ismeri fel, hogy elnöke beáldozása túl nagy áldozat volna egy 9 százalékos támogatottságú párt lobogója alatt (MSZP).
• Az LMP önazonos marad, amikor nem közösködik a „posztkommunistákkal”, míg az Együtt okosan ismeri fel a jelenlegi politikai törésvonalak alapján, hogy volna létjogosultsága egy újellenzéki pólusnak,
• csakhogy a Momentum sem téved akkor, amikor elutasítja az összefogás bármilyen formáját, talán mert tanult az elmúlt négy év összefogásainak szervezeti tapasztalataiból – nézzük csak, hova lett az Együtt–Szolidaritás–Párbeszéd szervezeti egysége.

Minderre persze mondhatja a demokratikus érzelmű szavazó, hogy engem mindez nem érdekel,

oldják meg valahogy, és váltsák le az Orbán-kormányt.

És mondja is, a Facebookon meg publicisztikában, betelefonálva a Klubrádióba stb. Csakhogy miközben folyik a harsány orbánozás, habonyozás, rogánozás, ezzel párhuzamosan – és nem sokkal kisebb intenzitással – zajlik a vonázás, gyurcsányozás, botkázás stb. is.

A pártvezetők és ideológusok identitáscsatája újratermeli magát az egyre fogyatkozó, egyre frusztráltabb és kétségbeesettebb ellenzéki táborban is.

Lehet tehát szidni az ellenzéki pártokat azért, hogy önös érdekeiket a „Nagy Cél” elé helyezik, de a lehangoló valóság az, hogy amikor így cselekszenek, valójában saját törzsszavazóiknak játszanak.

Aki látott már az MSZP stagnálásán kárörvendő DK-st vagy figyelte az Ungár Péter ügye által kirobbant kommentháborút, pontosan tudja, hogy miről beszélek.

Kormányváltás tehát akkor lesz Magyarországon,

amikor felnő egy olyan politikai erő, amelyiknek ez fontosabb lesz, mint az, hogy kinek a logója van még rajta a szavazólapon, és amelyik képes arra, hogy riválisaival értelmes és nyugodt hangvételű diskurzust folytasson, a nyelvi agressziót az igazi ellenfélre tartalékolva, blogjait nem a szövetségesekre célozva.

2018-ban tehát a kormányváltás nem a pártok, hanem rajtunk, a szavazók bölcsességén múlik. Ahogy történt ez az ellenzéki győzelmet hozó időközi választásokon Újpesten, Veszprémben vagy akár Tapolcán is.

Szerző: Keszthelyi András/magyarnarancs.hu