Azt szokás gondolni, hogy sok-sok liberális szavazó van Magyarországon – de nincs kinek megszólítania őket, így parlagon hevernek szegények. Most azonban, hogy kiderült, a februári tisztújítás után nem Szigetvári Viktor, hanem Juhász Péter fogja elnökölni az Együttöt, elkezdtem számolni, és meghökkentem, hogy milyen messzire jutottam.

Elöljáróban el kell mesélnem férfiasan, hogy nekem elvi alapon semmi bajom sincsen a liberalizmussal. Számtalan alapelvével képes vagyok azonosulni. Amivel bajom van, az a Lányi András-i értelemben vett eltorzult liberális alkat és a zsákutcás rendszerváltozás. Ezt főleg azért hozom szóba, mert nem tartom elképzelhetetlennek, hogy majd egyszer engem is megszólít valaki megint. Volt már rá példa a múltban. Nem is egy, egyenesen kettő.

De hadd térjek vissza a jelenkori számtanhoz. Ez jött ki: Liberálisok, Demokratikus Koalíció, Lehet Más a Politika, Párbeszéd Magyarországért, Együtt.

Ha valakit kifelejtettem, elnézést kérek.

Mindenesetre ez így sem kevesebb, mint öt.

Ennyien versengenek azon polgárok kegyeiért, akik a Fidesz ősidőkbeli – egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt – elvándorlása és az SZDSZ kimúlása miatt hoppon maradtak.

Nem több ez a kelleténél? Az optimálisnál? Az ideálisnál?

Míg léteztek szabad demokraták, és összegyűjtötték a vonatkozó voksokat, ezek aránya sem volt két számjegyű. Persze még régebben, amíg nem bútoroztak össze a szocikkal, jobb teljesítményre is képesek voltak. Az első szabad választásokon 21,4 százalékot értek el, és az akkor még virgoncan liberális Fidesz is kapott kis híján kilencet.

Ha a kettőt összeadjuk, az harminc. Kereken.

Szép szám. Igaz: akkoriban még nem volt szitokszó a liberális.

Amire ki akarok lyukadni – számolgatásom alapján –, az a következő.

A választói preferenciák és a valóságos pártstruktúrák között egyre kevésbé van összhang. Miközben a politikai aktivitásra még hajlandó polgárok elképzelései-elvárásai folyvást változnak, ezt a politikai formációk képtelenek lekövetni. A másfél évtizede kétmilliós táború Fidesz mellől kidőltek régi riválisai, az újak sehogy sem bírnak felnőni mellé. A bizonytalan szavazók széles tömegei pedig a senkiföldjén zokognak apátlanul-anyátlanul, árván.

Jó, a Jobbik fénykorában megtalálta a radikáljobbos rést, de közben kénytelen volt szembesülni e pozíció kellemetlen korlátaival. Az MSZP úgy járt, ahogy járt: Orbán Viktor ellopta tőle a nyugdíjasokat, Vona Gábor a zabos északkelet-magyarországiakat.

Innen sem sima ügy visszakapaszkodni.

Ennyi a három nagy, azaz egy nagy, két közepes – és a liberálisokhoz egyiknek sincs vonala. Ezek után érthető, hogy a maradék rájuk próbál lőni. És az is, hogy az Együtt is ilyesmibe akar bonyolódni Juhász Péterrel. Nem is biztos, hogy hülyén csinálja.

Hiszen nézzük csak. Fodor Gáborral és a Liberálisokkal nem kell foglalkozni. Ha 2014 előtt Fodort – érthetetlen okokból – nem veszik be a baloldali összefogásba, már most sem léteznének. Ugyanez van a PM-mel. Egy Karácsony nem csinál húsvétot. Nem fenékig tejföl az LMP élete-jövője sem. Ez a párt 2014-et Schiffer Andrásnak köszönhette, 2010-et meg annak, hogy senki más nem tűnt fel középtájt, noha gyakran van ilyenre igény. Lehet, hogy jövőre is lenne, de ahhoz többet és meggyőzőbben kellett volna dolgozni.

Két képződmény maradt. Nem most mondom először – három éve is írtam erről –: a Demokratikus Koalíció az SZDSZ igazi szellemi örököse. Gondolatvilágában, habitusában, érzékenységeiben és érzéketlenségeiben. Pontosabban: a DK azoké, aki az SZDSZ-re szavaztak azelőtt. Igen ám, csakhogy az a tábor is korosodik, úgy, mint mindannyian. S közben jövögetnek-növögetnek fiatalok. Akik a Gyurcsány-korszakban cseperedtek, majd az Orbán-világban lettek nagykorúvá. Preferenciailag. Kell lennie egy rétegnek – van is, tapasztalom –, amelynek elege van a Fideszből, de utálta és körbekacagta a ferenckedés éveit is anno. Globalizált elméjű-ösztönű nagyvárosi fiatalokról beszélek, akiket több minden köt össze londoni vagy New York-i kortársaikkal, mint nemhogy a Fidesz és a Jobbik ifjú, de a baloldali-liberális maradványpártok bármilyen korú híveivel is. Mit tudott ezeknek mondani Szigetvári Viktor, az egykori gyurcsányi szárnysegéd? Nagyjából semmit. Mondhat-e nekik valamit Juhász Péter? Garancia nincs rá, de a pasas pályájának, nézeteinek, szokásainak ismeretében ki sem zárható. A legapróbb sanszokat is ki kell használni, ennyi az egész.

Valakit mindazonáltal mégis kifelejtettem a felsorolásból. Mondhatni véletlenül.

Éspedig a Kétfarkú Kutya Pártot. Jusson csak eszünkbe az októberi népszavazáson bedobott érvénytelen cédulák igen magas aránya. Bizony-bizony: öldöklő csaták lesznek még itt a liberális lelkekért. Hogy engem viszont ezek után sem fog szívből szólongatni senki, az már az én személyre szabott kis problémám. Ne is törődjenek velem!

Szerző: Gazda Abert / mno.hu