Szekszárd külterülete, a Decsi-dűlőn – ez a kiterjedt tanyavilág egyik belépőkapuja. Itt két világ találkozik egymással, a gazdagság, a fényűzés, és a nyomor, a kilátástalanság. A Magyar Hang egy olyan családot látogatott meg, akik valahogy megkapaszkodtak a nyomor peremén és balsorsuk ellenére még mindig tudnak mosolyogni.

A tenyérnyi konyhában szinte összeér a sparhelt, a hatalmas hűtőszekrény, az asztal és a kanapé – a köztük lévő résekbe bepréselődve lehet csak közlekedni. Házigazdák – Húsvéti József és felesége, Marika – ragyogóra pucolt poharakkal, ásványvízzel várták az újságírókat, ritka a vendég náluk. A férj vitte a szót a párja helyett is:

"Vácon születtem, Kóspallagon nőttem fel. Anyámnak nem kellettem, eldobott. Anyatej híján kecsketejen nevelt az apám és a nagyszüleim. Festő a szakmám, de tiszthelyettes is voltam a vasúton. Több helyen dolgoztam, igyekeztem kikapaszkodni, de a rendszerváltás nekem is betett, ahogy sokaknak. Mind rosszabb munkákkal kellett beérnem, a végén meg már csak közmunka jutott."

Marikát hirdetés útján találta, szerelem volt, első látásra. Arra már nem emlékszik, mit írt negyven éve, ám elvei változatlanok: az asszony legyen megbízható, ne legyen részeges, országúti, börtönviselt, szeresse a gyerekeket, és lehessen vele beszélgetni. Marika még most, hatvanévesen is csinos. Biztatja férjét, beszéljen helyette is, mert neki az agyvérzés óta hiányosak az emlékei:

"Nem találtuk a helyünket. Mindig abban bíztunk, ha költözünk, hátha ott jobb lesz .Sose lett jobb, pedig nem vágytunk sokra, csak egy kis nyugalmat, biztonságot szerettünk volna."

Aztán egyszer csak megfogták az isten lábát, legalábbis ezt hitték. Az Orosházához közeli Gádoros vonzó kisközség és a hirdetésben kínált ház gyönyörű volt. Száz négyzetméter, hét helyiség, konyha, fürdőszoba, ebédlő, kamra, gardrób – igazi luxus. 2010-ben költöztek be.

"Egy ideig abban a boldog tudatban éltünk, hogy egyszer az életben nekünk is lehet szerencsénk. De hamarosan könnyezni kezdett a fal, vizesedett a ház, fölázott derékig. A régi tulajdonos tudta ezt, mi meg nem vettük észre, mert kifestettek, úgy adták el. Szétrohadtak a szőnyegek, penészesek lettek a bútorok és minden, ami a szekrényekben volt. Akkor jöttünk rá, hogy átvertek minket, amikor köhögni, tüsszögni kezdtünk a penésztől."/ .../ "Mi nem pereskedünk, nem vagyunk olyanok. Az örökségemért sem pereskedtem, pedig kisemmiztek, csupasz fenékkel indultam el a világba."

Ezt a tanyát négy éve vették. A tanya szó amúgy nemigen illik rá, összetákolt viskó inkább, OSB-lapokkal, palalemezzel megfoltozva:

"Az ajtót és az ablakokat mi hoztuk rendbe, bekerítve sem volt, fejtetőig ért a gaz. A budi hátul van, nem ehhez voltunk mink szokva, de hát nincs abban semmi, kitakarítjuk szépen, oszt jónapot."

A vizes ház a kutyának se kellett, ezt tudták csak megvenni, részletre. Majd egymás szavába vágva bizonygatják, okos döntés volt ideköltözni. Igaz, hogy nincs se gáz, se víz a házban, de jó a mennyezet, nem ázik be, és könnyű kifűteni.

Nagy igazság a régi mondás: szegény embert az ág is húzza. József az első akadályt sikeresen vette: kivédett egy csontdaganatot. Természetgyógyászokkal megtanácskozva nem engedte műteni, itta a gyógyteákat, ette a feketeszőlő-lekvárt, s a daganat betokosodott, hat éve nem mozdul. A segélyt megvonták tőle, a nyugdíjhoz túl fiatal, és hiába kilincsel a munkaközvetítőnél, sehol sem alkalmazzák. Marika szívbillentyűműtéten esett át, később begyűjtött egy agyvérzést:

"Húslevest főztem a gádorosi házban, és nekimentem az ajtófélfának. Józsi ugratott, "Mi van, be vagy rúgva?" Azt hittem, szédülök, máskor is szoktam szédülni. Tudtam beszélni, járni, csak a szájam széle furcsán lógott. Átaludtam az éjszakát, de másnap annyira rosszul lettem, hogy elmentünk orvoshoz, onnan vitt el a mentő. Szerencsés vagyok, mert az agyvérzésből csak annyi maradt vissza, hogy sokszor mást mondok, mint amire gondolok. Józsi ilyenkor azzal vigasztal, "rá se ránts kedves, szép vagy, virulsz, ez a lényeg" "

Hatvanötezer forintból élnek, ennyit ítéltek meg Marikának. Gyógyszerre havi húszezret költenek:

"Most politizáljak? A fejesek szerint meg lehet élni negyvenhétezer forintból, tehát akkor mi gazdagok vagyunk ."

Cipelik magukkal a múlt romjait és az emlékeket. A századeleji falvédőt, amelyet a nagymama hímzett ki, az apró feszületet, a barnára színeződött családi fényképeket a Bibliába rejtve. Amíg volt hová, vendégeket hívtak, szeretnek barátkozni, beszélgetni. Van egy noteszük a régi ismerősök telefonszámával, mert mára csak a telefon maradt. A fiuk évek óta feléjük sem néz. Kész csoda, hogy ennyi csapás után még mindig bíznak, fogják egymás kezét, és képesek mosolyogni is.

/ Az írás teljes szövege a magyarhang.org oldalon olvasható el./