A halálbüntetés fenntartása vagy eltörlése már a pártállamban, 1948 és 1945 között is a legvitatottabb kérdések közé tartozott. A „népi demokráciának” nevezett viszonyok között a halálbüntetés fenntartásának indokoltságát annak alapján ítélték meg, hogy az egyéni és az általános megelőzés szempontjából mellőzhetetlen-e ez a büntetés. 1990 előtt az élet elleni, az állam elleni, a katonai bűncselekmények és a terrorcselekmények esetében akár a legsúlyosabb büntetés is törvényes eszköznek számított. – Ezek az ítéletek, ahogyan azt a korabeli miniszteri indoklás tartalmazta, a társadalom (a népi demokrácia, a pártállam) védelmét szolgálták.- Az 1956 utáni megtorló jellegű ítélkezésnél a betöltött 16 év, később, 1961 után a vádlott betöltött 20 éve volt az a határ, amely alatt nem volt alkalmazható a halálos ítélet – e szabály alól csak a katonák voltak a kivételek.
2008-ban a közszolgálati Magyar Televízió forgatócsoportja megkereste azokat a személyeket, akik munkájuk vagy éppen az ítéletük folytán jelentős időt töltöttek a halálsoron vagy annak közelében és tanúi voltak a végzetes óráknak. A dokumentumfilm készítői történészeket, és magát az utolsó magyarországi hóhért is megszólaltatták…

Ruzicska László, nyugalmazott parancsnok, Csillag börtön (Szeged):
Volt olyan eset is, hogy egy bitón négy ember is lógott. Olyan sebességgel, olyan sok embert kellett felakasztani 1956 után.

Pujler Fülöp, nyugalmazott parancsnokhelyettes, Csillag börtön (Szeged):
Két épület között, tehát, ahol az akasztás van, és ahol a halálos zárka van, 15-20 méter a távolság. Azon a hajnalon, amikor az ítéletet végre kellett hajtani, felállítottunk teherautókat, azért, hogyha a halálraítélt dühöngeni kezd, vagy kiabálni, akkor a motorokat be kell indítani.

Szemenyei-Kiss Tamás, börtönorvos asszisztens (egykori politikai elítélt):
Amikor az elítélt orvos bajtársammal átmentem a Kisfogházba, az ítélet-végrehajtás színhelyére, voltak olyan nyomok, amelyekből lehetett arra következtetni, hogy volt olyan elítélt, amelyik védekezett, megpróbált menekülni. Láttam olyan bitófát, melyen vérnyomok voltak. Gondolom, mégiscsak történt ott olyan, hogy vergődött, az életéért küzdött az elítélt. E kilátástalan ellenállásoknak voltak nyomai…

Klucsó Béla, nyugalmazott parancsnok (Gyűjtő, Budapesti Fegyház):
A szerszámok, amikkel dolgoztak, többek között azt a kötelet, amivel az elítéltet felakasztották, azt az ítélet-végrehajtó készítette el. Ő szabályozta úgy, hogy az a bizonyos csomórész a nyaki ütőérre szoruljon, hogy amikor meghúzzák a kötelet, elszorítsa az ütőeret. Magyarországon 1960-ig végeztek ki politikai foglyokat, utána már jószerivel csak köztörvényes bűnözők nyakára került a hurok.

Ruzicska László, nyugalmazott parancsnok, Csillag börtön, Szeged): Richter Richárd volt, aki 1984-ben megölte a művezetőimet, meg az őreimet. Négy embert. Annak az akasztásán ott voltam, végignéztem, hogyan hal meg. Mindig az jutott eszembe, hogy azt a művezetőt, akinek akkor született meg a kisgyereke, nemrégen házasodott, hogy szurkálta agyon ez a csirkefogó.

(Szemenyei-Kiss Tamás újságíró évekig dolgozott a szintén politikai elítélt orvos, dr. Hörömpöly András asszisztenseként a Gyűjtőben. Ez idő alatt közel számtalan ítélet-végrehajtás körülményeinek lehetett tanúja.)

Szemenyei-Kiss Tamás, börtönorvos asszisztens:
Az ítélet-végrehajtó beakasztotta az elítélt álla alá a már előkészített hurkot, a koponya bal oldalán pedig rögzítette a kötelet. A hóhér nem fojtóhurkot készített, csak szilárdan ráerősítette az elítélt nyakára. Annak két karja elől le volt kötve az egyik combjához. A megbeszélt jelre, a két segéd meghúzta az elítélt lábát, a gerincoszlop megszakadt és ekkor az elítélt elvesztette az eszméletét. Ez biztos, mert ekkor 15-20 centiméterre megnyúlt a test… a hóhér pedig egy gyors mozdulattal kiemelte, eltörte a nyakcsigolyát.

Kabódi Csaba, történész:
A kivégzés, az elítélt kivételével, általában nem túl józan állapotban folyt le, bármennyire furcsának tűnik. Úgy látszik még a hóhérok is, abból a szempontból emberek maradtak, hogy nehezen viselték, az egyébként önként vállalt feladatot.
Mind a kivégzést végignéző bírák, ügyészek és a felügyelők, akik biztonságról gondoskodtak, sem voltak szín józanok az ítélet-végrehajtás alatt.

Szemenyei-Kiss Tamás, börtönorvos asszisztens:
Mi, politikai elítéltek, a rabkórház személyzete, dr. Szabó Ernő bv. alezredes utasításra olyan erős szedatívumokat (nyugtatókat) adtunk az elítélteknek a kivégzés előtti éjszakán, hogy nemigen lehettek ők teljes tudatuknál az ítélet-végrehajtás előtti órákban. Ez az utasítás többek között az őrségnek a védelmét is szolgálta, mert azok ugyan le tudták volna őket fogni, de a börtönparancsnokság szerint ez volt a humánusabb megoldás. Olyan kábító hatású gyógyszereket kaptak, hogy az elítéltek két lábukon épp’ hogy csak el tudtak menni a vesztőhelyig.
A halálra ítélteket rendszerint hajnali öt órakor végezték ki a büntetés-végrehajtási intézetek udvarán. A budapesti „Gyűjtőben” 1958. júniusától, a Nagy Imre-csoport kivégzése után, volt egy erre a célra kialakított helyiség a Kisfogházban. A kivégzés előtti éjszakán, 22 óráig az elítélteknek még lehetett egy utolsó kívánsága. Vacsora, cigaretta… végrendelet vagy búcsúlevél megírásának lehetősége.

Pujler Fülöp, nyugalmazott parancsnokhelyettes, Csillag börtön:
Úgy rendelkezett a jogszabály, hogy az átlagon felüli élelemben részesíthetők. De ez nem úgy volt, hogy utolsó kívánság és lucullusi lakomát lehet rendelni, hanem csak átlagon felülit. A parancsnokság, döntötte el, hogy mi tartozik az átlagon felüli étkeztetésbe. Kérhettek egy üveg sört, vagy három deci bort. De többet nem.

Klucsó Béla, nyugalmazott parancsnok, az MSZMP-tag, Gyűjtő:
Három ítélet-végrehajtót ismertem, és öt vagy hat segédet. Ezeknek az embereknek az egyénisége, személyisége teljesen eltérő volt. Volt közöttük olyan, aki zárkózott, magába forduló volt, a családján kívül mással nem is nagyon érintkezett. Általában úgy viselkedtek és mozogtak a környezetükben, mint egy normális ember, nem volt semmi külső jele, hogy az illető milyen foglalkozást űz.

Szemenyei-Kiss Tamás, börtönorvos asszisztens:
Számomra, az átéltek miatt is, még évekig mentális problémák voltak, miután 1976- ban letelt a büntetésem a fegyházban… Úgy kb. másfél évtizedig képtelen voltam nyugodtan végigaludni az éjszakákat.
Ha mégis elaludtam, sokszor arról álmodtam, hogy miként hajtják végre az ítéleteket, amelyeknek részben tanúja voltam, akiket azon a helyen láttam, akikkel utoljára beszéltem… Az ítélet, ami fenyegetett engem is, a bajtársaimat is, akiket ott elvesztettünk. Másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy letompuljanak bennem az ott átélt esztendők történései.

Ítélet-végrehajtók nem csak Magyarországon, és nem csak a modern korban léteztek. A krónikák szerint a hivatásos hóhérok, a 13. században jelentek meg először.

Mezey Barna, történész:
A kezdetekor valamiféle összefüggést éreznek az emberek a túlvilággal, abban a tevékenységben, amelyet a hóhér végez, mintha ott állna a kapuban, mintha ő lenne az, aki átsegíti az embereket. Mintha kapcsolatban állna a túlvilágiakkal. Akiket ő végez ki, azok a pokol irányába távoznak az e-világból, így egyfajta viszolygás támad ebben a magatartásban.
A hóhér egy főszereplője és főrendezője egy színdarabnak, amely arról szól, hogy a bűn elnyeri büntetését. Ezért aztán eljön a vérpadoknak a kora, az előre meghirdetett, óriási tömegek előtt levezényelt végrehajtások kora, ahol a hóhérnak nagyon megfelelő munkát kellett végeznie.

Vázsonyi Ottó, történész:
Az ítélet-végrehajtás a középkorban, mindig a legnagyobb nyilvánosságot kapta. A régi parmai, ún. "cesaris" elvnek tovább kellett élnie, ez a tömegek számára inkább egyfajta ingyen cirkusz volt.

Mezey Barna, történész:
Nem egy esetben fordult az elő, hogy a hóhér ügyetlensége, hogy nem tudott rendesen felakasztani valakit, vagy nem tudta egy csapással levágni a fejét, és ennek következtében rettenetesen szenvedett az illető, az megfordította a tömeghangulatot és volt olyan, hogy meglincselték a hóhért. Angliából és Franciaországból is van ilyen példánk, hogy fölborították az egész vérpadot, és népítéletet rendeztek.
Népítélet ugyan nem volt, de akár még az is lehetett volna a Wesselényi-összeesküvés résztvevőinek lefejezésekor. 1671-ben ugyanis Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc fejét is csak harmadik csapással tudta levágni a hóhér. Zrínyi két erőtlen próbálkozást volt kénytelen kiállni, míg Frangepánnak a nyaka helyett kétszer is a jobb vállára suhintott az ügyetlen bakó. Igaz, mindketten ülve fogadták a halálos csapást. Hunyadi László még náluk is szerencsétlenebbül járt, 1457-ben ugyanis a hóhér háromszori próbálkozás után sem tudta levágni Hunyadi fejét. A korabeli szokásjog alapján, ilyen esetben az elítéltnek kegyelem járt volna, ám a bakó negyedszer is lesújtott… Különös kegyetlenségektől persze, a modern kor sem volt mentes.

Szilágyi László, történész:
1944. június 20.-án zajlott le az úgynevezett Walkür-akció, a Stauffenberg által megpróbált merénylet Hitler ellen, amelynek számosan részesei. Ezeket az embereket, katonákat, akiket bíróság elé tudtak vinni, mert nem lettek öngyilkosok, nem lőtték őket agyon azokon a helyszíneken, ahol megtalálták őket. A merényletben részt vett személyeket látványos bírósági procedúra után hentes-horogra akasztatta fel Hitler – mint a marhákat.

Mezey Barna, történész:
Polgári átalakulásunkkal, a polgári eszmék, amelyekben ott van az emberi méltóság, az emberi alapjogoknak a köre, azok helyből természetesen tagadták azt a fajta képletet, amelyben valakit egyáltalán megkínozzanak, megalázzanak. Ugyanis a nyilvánosság a megalázásnak egy képe. Nagyon leegyszerűsítették ennek következtében a büntetési arzenált, a büntetés-végrehajtási intézet falai mögé vitték a kivégzéseket. Ettől a perctől kezdve a hóhérnak megváltozik a funkciója, szerepe. Egyfelől azért, mert leegyszerűsítik a halálbüntetés nemeit, tudniillik a halálbüntetés a polgári társadalomban nem kínzó büntetéssé válik, hanem csak pusztán az élet elvételévé. Visszasorolták a hóhért a maga különleges, speciális, nagy nyilvánosság előtt zajló pozíciójából egyszerű büntetés-végrehajtási hivatalnok kategóriájába.

Pradlik György, ítélet-végrehajtó (az utolsó magyar hóhér):
Egyikünket sem a bosszú vezérelte, mikor ezt elvállaltuk. Ezt egy feladatnak tekintettük, és ha meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni. Mi megcsináltuk.
Olyan stressz alatt voltam az első esetnél, hogy egész éjjel nem tudtam aludni, és olyan ideges voltam, hogy szabályszerűen járkáltam. Oda-vissza, föl-alá. Azért maradt meg bennem a legelső,
mert annyira jól akartam csinálni, de emlékszem rá, hogy emelésnél történt, valahogy az ujjamat levertem, úgy odanyomtam a fához, hogy a vér kicsordult belőle.

Szemenyei-Kiss Tamás, volt politikai elítélt, a közszolgálati Magyar Televízió (MTV) dokumentumfilmje nyilvános bemutatását követően az alábbi megjegyzéseket fűzte a Klucsó Béla bv. alezredes, börtönparancsnok által előadottakhoz:

„A politikai elítéltek büntetés-végrehajtási intézeteként ismert Budapesti Fegyház és Szigorított Börtön parancsnoka, a néhai Klucsó Béla – az MSZMP egykori országgyűlési képviselője – természetesen nem mondott igazat, mikor azt állította, hogy 1960 után Magyarországon politikai okokból nem hajtottak végre halálos ítéletet. Erre neki, aki az 1960 utáni kivégzéseken is jelen volt, illendő lenne emlékezni. Az 1956-os ügyekben született halálos ítéletek három utolsó, 1960 után még életben volt vádlottját – Kovács Lajos, Hámori István és Nickelsburg László rabtársunkat – 1961. augusztus 26-án végezték ki. Nickelsburg és Iván-Kovács László, ne hallgassunk róla, ráadásul Holokauszt-túlélők voltak… - A zuglói nyilasperben halálra ítélteket – Kröszl Vilmos, Sándor Alajos és Németh Lajos vádlottakat – 1967. július első napján, a hajnali órákban vitték a vesztőhelyre…” (Az erre vonatkozó dokumentumok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ABTL 4. I. A 959 sz. dossziéjában találhatók.)

És ha jól végiggondoljuk az úgynevezett „rendszerváltást” – magától értetődő dolog az, hogy Klucsó Béla a politikai elítéltek fegyházának egykori parancsnoka – ahol minden rabot törvénysértő ítélet alapján tartottak rácsok mögött vagy végezték ki őket, szabadon nyilatkozhatott 2009-ben?... Sőt, amikor meghalt, az Igazságügyi Minisztérium illetékes hivatala katonai díszpompával temettette el, 2014-ben… – Hol volt itt, az elmúlt három évtized alatt valamiféle, az egykori politikai elítéltek számára is elfogadható, történelmi igazságtétel?

©Kollár Erzsébet, 2018.
Az összeállítás a Magyar Televízió 2009. február 15-én sugárzott tévéműsora és a Szemenyei-kéziratok felhasználásával készült. A dokumentumfilm a Nemzeti Audiovizuális Archívumban (NAVA) „Hóhérok” címmel szerepel.