A diplomatát ugyanis nem választják, hanem kinevezik, éspedig vagy azért nevezik ki, mert ért valamihez, vagy azért, például az Egyesült Államokban, mert sok pénzt adott a választási kampányra, nálunk esetleg még lehet a Műkörmös Micike unokatestvére is. De elvileg kellene értenie a szakterületéhez.

Viszont akkor mi a politikus? 

A politikus kvalifikációja alapján betanított segédmunkás. Nem viccelek: tessenek belegondolni, megválasztunk valakit, valakiket rendszerint jogi végzettséggel, bár még ez sem kötelező a számukra, akadhat a kormánytagok között suszterinas is (szokott is akadni), győztek, huj-huj-hajrá, megalakítják a kormányt, és másnaptól a jogász, halbiológus vagy cipésznövendék kiválóan ért – mert értenie kell neki, hiszen miniszter! – a honvédelemhez, biztonságpolitikához, bűnüldözéshez vagy könnyűiparhoz. Könnyűipar esetében a suszterinas előnyben lenne, kéretik különös gondot fordítani arra, hogy ő a biztonságpolitikát kapja. Értenek az új miniszterek ezen kívül a légiközelkedéstől a belvizekig mindenhez, még ugyan politikus korukban, megválasztásuk előtt is értenek, ami jogos, mert belvizet rendszerint pont ugyanannyit láttak, mint pilótafülkét belülről. Szóval, hajdúkból csinálunk harangöntő mestereket mindig. Bátor, lelkes, elkötelezett hajdúkból – de hajdúkból.

Mi ezzel a baj? Hiszen valamennyire minden országban így megy ez, bár máshol azért meg szokták nézni, hogy teszem azt a hadügyminiszter egyáltalán volt-e katona. Lehet mondani, hogy manapság ez már inkább gazdasági feladat, és egy jó menedzser mindent képes kompetensen vezetni, csak épp nem igaz. Ugyanis nem elég forrásokat biztosítani a beszerzésekhez, az is szép tudomány, de talán illenék tudni azt is, mit kéne beszerezni. Ahhoz meg azt kéne tudni, hogy mit akarunk hosszú távon, de mivel minden kormány legfontosabb célja a következő választások megnyerése, ha lehet, kétharmaddal, és két választás között az államcsőd elkerülése, a helyes válasz a „mit akarunk” kérdésre az, hogy „a fene tudja, én egy dupla whiskyt.”

Ez a rendszer még a XIX. században alakult ki, amikor nagyjából tényleg elég volt minden államigazgatási, szakpolitikai feladathoz egy érettségi, esetleg pár szemeszter bármilyen egyetemen, és akkor elegendő is volt ennyi szaktudás: azt mindenki tudta, hogy a gőzgép szénnel megy, tehát az fontos, a puskapor salétromból, kénből és szénből van, vagyis ezek is fontosak, a kenyér búzalisztből készül, ha felmegy a gabona és a takarmány ára, háború lesz, mert a hadsereg vásárolja fel, és a kikötőkre meg a vasútra vigyázni kell, mert azok nélkül nincs kereskedelem és felkopik az állunk.

Azóta kicsit bonyolódott a világ, a tudomány sokat fejlődött, a politikusok meg maradtak olyanok, mint százötven-kétszáz éve, elég sok olyan elmebeteg ötlet merült fel, ami bizonyítja, hogy be vannak oltva nem csak ismeretek, de még tanulás ellen is, sőt, nem is érdekli őket a szakterületük – tanulmányt érdemelne, miképp lehet ennyire sikeres a kontraszelekció, bár az a sejtésem, miszerint a politikusi karrierhez teljesen más tulajdonságokat kell kifejleszteni, mint bármi egyéb hivatáshoz.

Szóval, a politikusaink polihisztorok, reneszánsz géniuszok, mert egyformán nem értenek semmihez sem a karrierépítésen kívül, ezt leszögezhetjük. De térjünk vissza a diplomáciához.

Nem fenyeget az a veszély, hogy futár érkezik nagy, fekete Audin és felkér egy osztályvezetői poszt elfoglalására a külügyben, de ha így történne mégis, Jupiterre mondom, elutasítanám. A külügyben sűrűn hullanak a fejek mostanság és ez szintén a miniszter inkompetenciájának köszönhető.

Hogy Szijjártó Péternek mennyire megnyerő a külseje, az nem tartozik a témához, a futsalpályán tökéletesen megfelel, és láttam már kevésbé megnyerő külsejű, ám tehetséges külügyéreket is, Henry Kissingertől például nem biztos, hogy vettem volna használt autót, ellenben Péterünk szakértelme csodálatos, ugyanis kelezhetetlenül nem ért a külügyekhez. Ilyenkor a minisztérium szakértői segítenek, nyilván nem érthet mindenki minden országhoz, de a mi Péterünk visszaél ezzel a lehetőséggel, mert ő egyikhez sem ért. És az ilyen emberen, aki be van oltva diplomácia ellen, még egy Stein Aurél vagy Vámbéry Ármin sem tudna segíteni. Híre jött, hogy – a Népszavát idézem – „hullanak a fejek a Külügyben”.

„Rövid időn belül három főosztályvezetőt is leváltott Szijjártó Péter a tárcájától

Egyértelmű sikerként számolt be a kormánymédia Szijjártó Péter keddi, taskenti útjáról, amelyen Abdulaziz Kamilov üzbég külügyminiszterrel is találkozott. Így különösen furcsának tűnik az: a Népszava információi szerint a látogatást követően menesztették posztjáról Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia főosztályának vezetőjét, Kudrjavcev Jenőt. Úgy tudjuk, az út jelentőségéhez képest a diplomatának jelentéktelen ügy miatt kellett távoznia. Ő volt a felelős – a két ország gazdasági-, diplomáciai kapcsolatait, a vitás, megoldatlan ügyeket összegző – miniszteri felkészítő anyag tartalmáért, és ezzel nem volt elégedett a miniszter. Információink szerint ugyanis az üzbég fél felvetett egy olyan témát is, amiről a felkészítő nem tartalmazott információt, Szijjártó Péter pedig emiatt váltotta le Kudrjavcev Jenőt. Azt egyelőre nem tudni, hogy a menesztett „veterán vezető” marad-e a külügyminisztérium állományában más beosztásban.

Nem ő az egyetlen vezető, akinek hasonló okok miatt kellett távoznia. Úgy tudjuk, nemrég szintén egyetlen hiba miatt váltották le Szilágyi Balázst, aki a visegrádi együttműködés és Közép-Európa főosztályt vezette – neki ráadásul a minisztériumból is távoznia kellett. Korábban a Hableány turistahajó tavaly májusi katasztrófáját követően menesztették Sipos Sándort a Leggyorsabban fejlődő gazdaságok főosztályának éléről – ide tartozik Dél-Korea is –, az ok ebben az esetben egy Szijjártó Péter által nem megfelelő minőségűnek tartott kommunikációs felkészítő volt. ” (Népszava)

Hát igen, kérem, szóval a keleti nyitáshoz nem ártana többet is tudni Keletről, mint annyit, hogy „Üzbegisztán, Kazahsztán, naésaztán, hátaztán”. Ezekre a tárgyalásokra nem úgy kell készülni, mint egy iskolai felelésre vagy dolgozatra, hogy megtanulja az ember az anyagot, ami a jegyzetben, tankönyvben van, mert ott az a fránya partner, és még kérdez valamit a vendégtől. Kérdez, mert feltételezi, hogy külügyminiszterrel beszél, aki érdeklődik egyrészt a szakmája, másrészt a térség viszonyai iránt, kell tudnia, mi a fontos arrafelé és mi nem, ráadásul amióta Szijjártó viseli ezt a tisztséget, többet járt Ázsia földjén, mint a teljes magyar keletkutatási tanszék, vagy legalább annyit, jogos lenne a feltételezés, hogy ragadt rá valami. Dehogy ragadt, a jelek szerint tízezer dollár készpénzzel a zsebében képes volna éhen halni egy pekingi vendéglőben, ha úgy hozná a sors, hogy elszakadna a kíséretétől.

Szóval, mint még annyi más, ez is egy szakma volt, mondaná boldogult főszerkesztőm.

A magyar diplomácia elég sok mindenre alkalmas, mostani állapotában még többre meg nem, de arra egészen bizonyosan alkalmatlan, hogy megjósolja, mit fog kérdezni a tárgyalópartner. A külügyminiszternek ilyen helyzetben nincs mese, készülnie kell a célországból, akkor is, ha nem érdekli, akkor is, ha hülye hozzá. Ha meg erre képtelen, sok más szép szakma van a világon, álljon mondjuk szendvicsembernek vagy szórólap- osztogatónak, ott is emberekkel fog dolgozni.

No, de hogyan kell készülni? Lehetséges ez egyáltalán?

Hogyne volna lehetséges. Az újságíró sem okvetlenül szakértője az aktuális témájának, csak ez a szakma nem annyiból áll, amennyit képzelni tetszenek, miszerint „leül az ember és írogat”. Az a biztos bukás titka. Készülni kell az alanyból, a témából, a háttérből. Akár napokig is, akár idegen nyelveken is el kell olvasni, amire szükség lehet. Mondok is példát.

Amikor Burmában elkezdték mészárolni a rohingyákat, felmerült egy kardinális kérdés, éspedig az, hogy őslakos-e a népcsoport Burma földjén (jó, tudom, Mianmar, de politikai okokból Burmának hívom, ha a Fehér Háznak jó, nekem is jó), közelebbről Arakan tartományban, ott éltek-e a brit gyarmatosítás előtt is? Ugyanis a helyi kormány szerint csak mostanság települtek volna be Bangladesből. Hát lássuk... hol lehet erről dokumentum? A Brit Kelet-Indiai Társaság nyilvános irattárában találtam meg, miszerint a „rohingya” népnevet „rooinga” formában először 1799-ben jegyezte fel Francis Buchanan-Hamilton. Innét tudjuk azt is, hogy a szó jelentése „Rohang lakója” – ugyanis a muzulmán népesség Arakant Rohangnak hívta akkoriban. Korábbról is voltak nyomok, a Mrauk U királyság idejéből, 1400 körülről, de ez volt hitelesnek tekinthető.

Keresni kellett? Keresni bizony, három napig kerestem, olyasmiket is elolvastam, amikre később nem volt közvetlen szükség, csak épp az összképhez fontosak voltak. Utána kellett nézni.

Másik eset volt, mikor interjút készítettem Søren Peder Sørensen dán kollégával a második világháború idején Dániába került magyar alakulatokról, amelyek a németek elleni ellenállás oldalára álltak, és amit ritkán emlegetnek manapság. Dániában sem tud róluk mindenki, de nálunk főleg nem. Sørensen kolléga kötetet írt róluk, amit természetesen nem fordítottak le magyar nyelvre, azonban a katonai szaksajtó foglalkozott a témával (más sem, rajtam kívül). Hát nem volt mese, két nap alatt el kellett olvasni mindent, ami erről magyarul és angolul hozzáférhető, mert mi van, ha a kolléga úr visszakérdez? Ülök majd, mint a sóbálvány? Elolvastam, megtanultam, pedig igazán nem vagyok hadtörténész. Sikerült is a beszélgetés, még a szakértők sem találtak benne hibát, ami nagy szó, ha a második világháború valaminek a témája manapság...

Szóval: igenis fel lehet készülni témából, alanyból, meg lehet ismerni a dolgok hátterét, ha egy újságírónak sikerül, egy külügyminiszternek is sikerülhet. Már persze, ha egyáltalán érdekli a hivatása, meg ha nem tökéletesen alkalmatlan a feladatára. Az csak ront a helyzeten, hogy a magyar külpolitikai doktrína jelen állapotában leginkább elveszett naiv eposzunkra emlékeztet, és nagyjából semmi köze a valósághoz, de kérem: attól, hogy muszáj hülyeségeket beszélni, készülni még lehetne.

Szijjártó nem készült, Szijjártó leülhet, elégtelen.

És Szijjártó ne hibáztassa a padtársait, hogy nem súgtak neki elég jól.

Mikor a tanár váratlanul kérdez valamit, és kint áll az ember a tábla előtt, már nem segít a súgás, és ha ennyien látják, puskázni sem lehet.

Ki lehet rugdalni embereket, de jó megoldás jelen helyzetben nem létezik: külügyminiszter kerestetik. A rossz nyelvek szerint lesz is csere: rosszról rosszabbra, Káncz Csaba a Privátbankárban Novák Katalint emlegeti, és remélem, téved...

Hej, feleim, ez valamikor egy szakma volt...

Már nem az.

Ez sem.

Szele Tamás / forgokinpad.blog.hu