Úgy tűnik, a jelenlegi magyar kormány tényleg emlékezetessé akarja tenni az 1956-os magyar forradalom hatvanadik évfordulóját. Ezúttal azzal, hogy az akkor történtek egy, akár szimbolikusnak is mondható, mindenesetre a következő évtizedek kommunikációját erőteljesen meghatározó fórumát hagyja elsüllyedni.

Az ugyanis, hogy a Szabad Nép a Népszabadság-ot választotta címéül, jelezte: azon az októberi 14 napon keresztül folyamatosan és erőteljesen jelen voltak a nép szabadságát óhajtók. Azok, akik nem az arisztokrácia, a dölyfös földesurak, gőgös főpapok világát kívánták vissza, hanem egy emberibb, demokratikusabb társadalmat az addigi egyetlen Párt és személy uralma helyett. Ez nem sikerülhetett az akkori nemzetközi erőviszonyok mellett, de a következő évtizedek mégis hoztak némi könnyebbséget a magyar társadalom életében.

A Népszabadság meg ott maradt a Szabad Nép épületében, abban a Sajtóházban, ami a háború után épült, és egészen a kilencvenes évek elejéig otthont adott az MSZMP tulajdonában volt Hírlapkiadó Vállalatnak – amely több mint 100 újságot adott ki –, valamint a Szikra Lapnyomdának.

A Népszabadságnak voltak jobb és rosszabb korszakai: egy biztos. A nyolcvanas évekre – nem függetlenül szinte korlátlan anyagi lehetőségeitől – az ország mértékadó napilapjává vált. És bár a 800 ezres példányszámban benne voltak a kötelező intézményi előfizetések, azért, ha valaki azt mondta: „azt írta az újság” – az többnyire a Népszabit jelentette.

Ez a kényelmes helyzet akkor is véget ért volna, ha nem robban be az internet, hiszen 1989-ben már kilenc(!) napilap volt kapható a korábbi öt helyett.

Az elmúlt húsz évben erőteljesen hullámzott a napilapok piaca: ki emlékszik már a valahai Mai Napra, a Pesti Hírlapra, vagy a Kurír-ra, amit éppen a jelenleg regnáló hatalom első érájának idején hagytak bedőlni. Vagy az első – és eddig egyetlen – vidéki (szolnoki) központban készülő országos terjesztésű lapra, a 24 órára?

A Horn Gyula vezette szocialista, szabaddemokrata kormány ugyan mentőövet adott az MDF-hez közelálló Új Magyarországnak –, de a valaha nagy többséggel bíró nyugodt erő pártjával együtt elsüllyedt.

Próbálkozott persze a magántőke is. De ahogy korábban írtam, a tőke nem képes tartósan veszteséges terméket finanszírozni, mert elfogy, megszűnik. Ha nincs bevétel, nem lehet miből megvenni a következő számhoz szükséges papírt, kiadni a fizetéseket, megfizetni a nyomdászt, a szállítót. És persze az újságírót.

A Népszabadság szerkesztőségében mindig is dolgoztak kiváló tollú publicisták, kíváncsi és kitartó riporterek, empatikus interjúzók – meg persze lovagkeresztre áhítozó slapajok is. Ismét megszűnik egy sajtóműhely – amely a legutóbbi években már nem is volt klasszikus értelemben vett „műhely”, inkább csak olyan „összeszerelő csarnok”.

Magam is a sajtóban, illetve a környékén dolgoztam évtizedekig, a Népszabi néhány munkatársát személyesen is ismerem, többeket csak az aláírásukból. Becsülöm mindannyiuk munkáját – akkor is, ha nem mindig értettem egyet egyikkel-másikkal.

Mégis azt mondom: a sajtószabadság nem a sajtó munkatársai számára fontos elsősorban. Sőt, nem is csak a különböző vélemények szabad megnyilvánulását jelenti. Hanem a különböző eseményekről szóló híradást, fontos információk nyilvánosságát. Ez pedig annak a polgárnak fontos, aki a döntéseit meghozza, amikor szavaz. Mondok példát: a Duna TV – ami nemzeti főadóvá lépett elő, jelentsen ez bármit is – egyik déli híradójában a külpolitikai hírrészben szerepelt egy árvíz, egy baleset, egy lövöldözés – mindhárom az amerikai földrészen esett meg. Egyetlen szó nem hangzott el az előző napi magyar népszavazás nemzetközi, vagy legalább európai visszhangjáról. De mind a nyolc(!) állami kezelésben lévő tévéprogram, plusz a három rádióadás hírei között feltűnően kevés szó esik az Európai Unióról – hacsak épp nem szidni kell valakit, aki nem a kellő áhítattal beszél a jelenlegi magyar kormányfő teljesítményéről. Nem mellékesen ezekre az orgánumokra 70 milliárd forintot költünk évente – mi mindannyian.

A helyzet az, hogy amíg a magyar társadalom nem fogja föl, hogy a sajtó szabadságát – ami inkább sokszínűséget jelentene – semmiféle kormány, párt nem fogja garantálni, csakis a közönség.

A „függetlenségét” se. Valamikor ’89 táján mondtam, a nagy fellelkesülés idején: Független sajtó egyfajta létezik: a tényektől független. Akkor nagyon cinikusnak ítéltek sokan. Pedig… Már akkor függök sokmindentől, amikor a híráradatból kiválasztom, hogy mit említek meg. A Duna híre is bizonnyal valós volt: annak az amerikainak, akinek elvitte a házát az ár, meg fontos is. De biztos, hogy efféle hírekre kell pazarolni a perceket, a figyelmet Magyarországon? Nem lenne jobb, ha mindenki felvállalná, hogyan, milyen szempontok szerint válogat hír és hír között? De más sajtóműfajokra is igaz. Szakmabeli meg tud írni úgy egy interjút ugyanarról a témáról, ugyanazzal az emberrel, hogy az interjúalany zseniális jótevőnek tűnjön föl, meg úgy is, hogy egy szánalmas kretént lásson az olvasó. Jó, ha a közönség tisztában van ezzel – és akkor képes a tisztánlátásra, ha sokféle szempontból láthatja ugyanazt az eseményt, embert. A sokféle nézőpont támogatása pedig egyetlen hatalmon lévőnek sem érdeke.

Lehet hát petíciót írni, háborogni – de a leghatásosabb eszköz mégiscsak az lenne, ha elég sokan előfizetnének a még létező lapokra. Jönnek az év végi ünnepek. Ajándékozzunk előfizetést!

És még egy dolog. Akik abban reménykednek, hogy az internet majd pótolja a kiesett információforrásokat, ne tegye. Néhány blogot leszámítva többnyire véleményeket írunk itt. Az információ megszerzése, ellenőrzése ugyanis drága dolog. Nem lehet ingyen művelni. A legügyesebb magyar gázszerelőről sem készülhetett volna véletlenül fotó, amint az Adrián milliárdos jachton tölti az idejét. Annak idején a Népszabadság is azért válhatott mértékadó hírforrássá, mert például országos és nemzetközi tudósítói hálózata volt, akik naponta szállították a híreket. Ez bizony pénzbe kerül. Londonban, Moszkvában, Párizsban vagy Belgrádban nem lehet megélni 500 dollárból.

Adjunk lehetőséget az erre hajlandó sajtótermékeknek a sokszínű tájékoztatásra!

Ja, és ne várjuk, hogy cserébe kizárólag a mi szempontjainkat mantrázza. Önálló polgár maga alakítja a véleményét – de ehhez elengedhetetlenül szüksége van a sokféle információra. Tőlem akár mondhatjuk sajtószabadságnak is.

Szerző: Rátesi Margit / kanadaihirlap.com