Az ellenzéki pártok vereséget szenvedtek, mert a ciklus ideje alatt folyamatosan zajló kampányban elsősorban egymással versenyeztek. A saját pozícióikat építgették és külön érdekeik miatt nem sokat törődtek a kormányváltás valós kérdéseivel. A totális vereségtől csak azok a taktikai szavazók mentették meg őket, akiket jóakaratú civilek, kutatók és médiumok mozgósítottak a kampány hajrájában. A választások egész lebonyolítása és eredménye azt tükrözi, hogy az illiberális demokráciát a magyar társadalom egyik fele tudomásul veszi, elfogadja, a másik fele pedig kénytelen felismerni, hogy a pártállam működésére nincs befolyása.  

Hosszú út vezetett idáig. 1990-2004. között a magyar társadalom java része támogatta az Európai Unió tagsága elnyerése érdekében a jogállam és a demokrácia intézményeinek megteremtését. A 2004. évi csatlakozás után ez a fejlődési folyamat előbb leállt, majd 2010. után a maga ellentétébe fordult. Kétharmados felhatalmazására hivatkozva a kormányra került Fidesz-KDNP egyoldalúan felrúgta a rendszerváltáskor kialakított alkotmányos kereteket. Autokratikus jellegű hatalomgyakorlást vezetett be, intézkedéseivel erodálta a parlamentet és a többpárti rendszert, kiszorította a közéletből a szakszervezeteket és a civil szervezeteket. Jogszabályokkal, a nyilvánosság korlátozásával és irányított kommunikációval a lehető legszűkebbre vonta a politikai váltógazdálkodás és a szabad választás feltételeit. A demokrácia belső és külső hívei számára nyolc év folyamatos meghátrálás után a választási eredmény végleg elsöpörte azt az illúziót, hogy az EU-tagság garanciát biztosít a demokrácia működésére. A választás lezárult, a hajó elment.

Magyarország az Európai Unió tagja, ami komoly mértékben befolyásolja nemzetközi státuszát és belső működését. Korábban egy történelmi párhuzammal fél-állami létnek neveztem azt az állapotot, amely 2004. óta jellemzi Magyarország viszonyait. Az ország – más tagtársakkal egyetemben - félúton van a nemzeti szuverenitás állapotából az integrált Európa egyik objektumává válásának folyamatában. Folyik egy vita, amelyben egyesek úgy vélik, hogy ezen az úton vissza kellene fordulni, mások szerint viszont gyorsabban kellene haladni előre. Orbán Viktor úgy politizál, hogy hol a visszafordulni szándékozóknak, hol pedig a sietni akaróknak is megfeleljen. Az ország adottságaiból adódóan azonban nem a tempóra kellene fókuszálni, hanem az átmeneti állapotra, amely hosszú ideig, akár évtizedekig eltarthat. Konszolidálni kellene az ország belső viszonyait, de a nemzeti együttműködés rendszerében lehetetlen. A konszolidációhoz kormányváltásra lett volna szükség.

A választáson részt vett ellenzéki pártok stratégáinak tudatában kellett lenni, hogy Magyarországon elsorvadtak a demokrácia intézményei és megszűntek a politikai váltógazdálkodás feltételei. Továbbá azt is látni kellett, hogy a diktatúra kiépítésével szemben nem lép fel határozottan sem Brüsszel, sem a magyar társadalom. Azt gondolhatták egyes politikusok (és a mögöttük állók), hogy a kialakult helyzetben megpróbálnak egyezkedni a hatalommal. Lehetett ugyan némi alapja a koalíciós megfontolásokból folytatott taktikázásoknak, viszont a választás megmutatta, hogy nincs ennek semmi realitása. A hatalom könnyebben beépül az ellenzékbe, mint egyes ellenzéki pártok a hatalomba.

A fejlődő országok példáján, de Magyarország történelméből is látjuk, hogy egy társadalomra nem lehet rákényszeríteni a demokrácia intézményrendszerét. A polgári demokrácia egy társadalom kollektív akaratára és többségének konszenzusára épülhet. Úgy tűnik, hogy a demokratikus intézmények kiépítése csak addig volt fontos a magyar társadalom többsége számára, amíg a Nyugatnak való megfelelés határozta meg a politikai folyamatokat. Orbán Viktor az elmúlt évtizedben rendszeresen felszólította a magyarokat a nyugati orientáció feladására, ami nem hogy meggyengítette volna, hanem megerősítette a támogatottságát. Szent István foroghat a sírjában.

Az elmúlt nyolc évben az Európai Unióból jövő támogatások elosztása került a hazai politika fókuszába. A külső források mellett 2011. után megnőttek a kivándorolt munkavállalók hazautalásai. Erősödött a gazdaság a kedvező külpiaci helyzetben, megemelkedtek az állam adóbevételei. A javak újraelosztásával a kormány nem a közjót segítette elő, hanem saját klientúrájának kiépítése lett a legfőbb célja. A nemzeti nagytőkésektől a vidéki kisvállalkozókig terjedően politikailag motivált kedvezményezettek széles körét hozta létre. Szándékaitól függetlenül az Európai Unió tevőlegesen hozzájárult ehhez a folyamathoz, mivel az eszközei elégtelennek bizonyultak a források elosztásának és felhasználásának ellenőrzésére. A brüsszeli intézmények és a budapesti kormány felelőssége nem választható szét a rendszerszintű korrupció kialakulásában.

A szavazófülkében a kormánypártok támogatói úgy érezhették, Orbán Viktor lehet, hogy Robin Hoodként megrabolja Brüsszelt, a multikat, az előző rezsimben meggazdagodott ellenfeleit, de a végén – a saját részét megtartva - úgyis szétosztja a zsákmányt. Az igazság pedig azt diktálja, hogy a kormány támogatóinak több kell, hogy jusson a harácsolt javakból. Igazságtalan volna ugyanis, ha ezek a javak arra érdemtelenek, dologtalanok, migránsok és ellenséges elemek kezére jutnának. Az igazság érvényesítéséhez pedig erő kell. Erős vezér, erős párt és erős állam. Különben mit sem érnek a trükkös jogi eljárásokkal és informális kapcsolatokkal megszerzett privilégiumok.

Amikor a magyar társadalom polgárosodásának az elmaradásáról beszélünk, akkor arról próbálunk képet alkotni, hogy az értékeink és normáink között nem szilárdultak meg a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás értékei. A magyar nemzet a feudális örökségéből kifolyólag a vagyon, a hierarchia és a státusz kötelmei szerint rendezi be az életét. Akaratát nem szavazócédulákkal, hanem szükség esetén az Aranybullából származtatott ellenállási joga révén juttatja érvényre.