Miért lihegik túl szerinte a magyarok az emigrációt? Milyen lenyomata a társadalomnak a futball? És mikor kerül ki egy városra a megtelt tábla? Interjú - hvg.hu

hvg.hu: Hat éve él Budapesten. Mitől függ az otthonosság?

Oliver Mayne: Őszintén szólva még mindig nem érzem magaménak a budapesti mindennapokat. Hiába magyar a feleségem, hat év alatt képtelen voltam megszokni a nyelvet, és van néhány szokás, gesztus is, amely miatt gyakran ufónak érzem magam. Van egy olyan érzésem, ez már nem is fog változni, bármilyen barátságosan is kezelnek az emberek, lesznek ajtók, amelyeken egyszerűen soha sem nyithatok be.

Ha az ember egy, a sajátjától ilyen szinten eltérő országba költözik, ahol az emberek nem csak máshogy beszélnek, de az életben is máshova helyezik a hangsúlyokat, mindig csak megfigyelhetsz, rácsodálkozhatsz, sőt összemosolyoghatsz, de soha nem tudsz majd teljes mértékben bekapcsolódni a folyamatokba. A tudat, hogy soha nem lehetek a társadalom teljes értékű tagja ugyanakkor nem zárja, ki, hogy jól érezzem magam ebben a városban. A kívülállóság is olyasmi, amivel számolnom kellett, mikor ideköltöztem: ezzel is együtt lehet élni.

hvg.hu: Mennyire kényelmes egy ilyen szerep?

O. M.: Vannak jobb napok, de előfordul az is, hogy úgy érzem, legszívesebben kiradíroznám magam az egész történetből. Mikor az ember kiköltözik egy idegen országba, különböző stádiumokon megy keresztül: először minden új, minden csodálatos, majd szép lassan elkezdenek hiányozni az otthoni dolgok, a helyek, az illatok és nyomasztani a tény, hogy nincs mese, új valóságot kell magadnak építened. Közben pedig ott a feladat, hogy napra nap mérlegre helyezd a veled történő jó és rossz dolgokat.

hvg.hu: Nem csak a külföldiek, de egyre inkább a magyarok is szeretik Budapestet azonosítani Magyarországgal. Hogyan működhet egészségesen egy centralizált ország?

O. M.: Az ismerőseim döntő többségéről kijelenthető, hogy egyáltalán nem tudnak semmit Magyarországról azon kívül, hogy Budapest és talán Király utca. Nem mintha én jobb lettem volna, mikor idejöttem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mi különbség Budapest és Bukarest közt. Ezért is furcsa, mikor az itteni híreket olvasva látom, hogy a politikusok alapvetően Magyarország alatt a fővárost értik, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva ezzel a lakosság oroszlánrészének igényeit és helyzetét. Pedig a különbségek még nekem is szemet szúrnak.

hvg.hu: Mennyire fontos a háttér ismerete?

O. M.: Talán nem én vagyok a zsigeri érdeklődés iskolapéldája, elvégre az angolok híresek arról, hogy legyenek bárhol a világon, mindenhol megpróbálnak létrehozni egy talpalatnyi Nagy-Britanniát, amely független minden külső tényezőtől. Ezzel együtt vallom az, hogy meg kell ismerni a helyet, a rendszert, amelyben élsz. Ráadásul csak praktikussági okokból is kifizetődő.

hvg.hu: A műfaj, amelyben mozog, nevezzük bár experimentális, improvizációs zenének vagy jazznek a zeneipar egy szűk, jól körülhatárolható rétegére támaszkodik. Milyen alternatívát jelenthet Budapest az olyan globális központokhoz képest, mint London?

O. M.: Éveken át éltem Londonban, és a világ minden kincséért sem lennék hajlandó újra oda költözni. Akkora a túlkínálat, hogy gyakorlatilag a legrosszabb kondíciókért is versenyezned kell. Abban a városban – bármivel is foglalkozol – az időd száz százalékában azon kell töprengened, hogyan add el magad. Az egész egyre inkább arról szól, hogy milyen színes-szagos reklámot tudsz magadnak kreálni, nem pedig, hogy a zenéd mire hivatott. Ennek a mentalitásnak köszönhető, hogy Londonban egyre több az underground Justin Bieber, akiknek már a számológép a hangszerük.

London – és ilyen mód egy kissé például Berlin is –, szinte feleslegesen nagy, így hiába van hat zseniális koncert egy este, két óra, míg a lakhelyedtől akármelyikhez is elkeveredsz. Bár a városba látogató tengerentúli zenekarok még mindig nagyon jók, a lokális szcénáról azt hiszem kijelenthető, hogy gyengélkedik: talpalatnyi, jobbára ismeretlen klubokba szorították a műfajt, a periférián túlra.

Londont agyonhájpolják, itt Budapesten is úgy illik beállítani, mint magát az aranyvárost, ahol mindenki megtalálja a számításait. Ismerem, mi történik ezekkel az ambíciókkal odakint, több tehetséges barátom most is poharat mos, pincérkedik, gyakorlatilag aprópénzért dolgozza halálra magát: aztán hirtelen ott áll 45 évesen egy rozoga albérlet közepén, miközben a zeneipar szépen leveti őket magáról, és az anyagi háttér miatt a családalapítás lehetőségétől is megfosztatik. London egy csapda, a jobb sorsra érdemes művészek gyűjtőhelye.

Ezzel szemben Budapesten – bár a kínálat és a befogadó platformok számszerűleg ugyan töredékei a kinti átlagnak – még kevesebb a nyomulás, még nem szól minden az önmenedzsmentről. Budapest versenyre kellhet Londonnal, ha a mennyiség helyett a minőséget támogatja, és megmarad jelen formájában többé-kevésbé ártatlannak.

hvg.hu: Mennyiben nevezhető zártnak a budapesti közeg?

O. M.: Sosem voltam túl jó a menedzsment terén, általában a szerencsém vitt előre: Magyarországon például még mindig van egyféle kultusza annak, ha az ember külföldi, máshonnan jött. Alanyi jogon kaptam egyfajta figyelmet.

hvg.hu: Mi volt a legnagyobb áldozat, amit az ideköltözés érdekében hozott?

O. M.: Fontos, hogy alapvetően a feleségem miatt költöztem ide, aki magyar. Így az első pár hónap után természetesen felötlött bennem is, mégis mit keresek itt, mit akarok ettől az egésztől? Mikor meghozol egy ilyen döntést, az az egész életed átalakítja: otthagyod a munkád, otthagyod a barátaid, mindent, ami azzá tett, ami vagy. Még, ha a tiéd is a választás joga, bele kell törődnöd, hogy bizonyos szinten feladod a múltad. Nyár óta nem jártam otthon, itt pedig alig vannak angol kapcsolataim.

hvg.hu: Magyarországon gyakran hangoztatott probléma a kivándorlás, ön mit hallott erről?

O. M.: Nyugatabbra a felnőtté válás része, hogy utazol: teljesen természetes, hogy egy magyar fiatal is szeretné megnézni London fényeit, beszívni a párizsi levegőt, vagy ellátogatni New Yorkba. Ezek az emberek, ha tényleg van miért, úgyis visszajönnek, ha pedig nem, legalább kapnak egy második esélyt.

Magyarországon amennyire én látom, a média hibája, hogy néha a sulykot elvetve feleslegesen rossz fényben állít be, tesz görcsössé egy olyan folyamatot, amelynek a fiatalok körében teljesen magától értetődőnek kellene lennie.

hvg.hu: Magyarországot szokás kulturális és gazdasági szempontból is a Nyugat és a Balkán határvidékeként emlegetni. Lehetséges a tényleges összemosódás, vagy csak ütközőállam létezhet?

O. M.: Nem tudok eleget az ország hátteréről ahhoz, hogy megfelelően tehessem fel ezt a kérdést, nem hogy megválaszoljam. Mégis, Németország vagy a szomszédos Ausztria mind olyan jóléti államnak mondható, ahol a társadalom nagy részének nincs problémája a mindennapi, normális életszínvonal fenntartásával. Az emberek energiái itt sokszor arra mennek rá, hogy a felszínen maradjanak ahelyett, hogy a praktikus igényeken túllépve legyenek produktívak. Pedig a magyar emberek semmivel sem rosszabbak, ügyetlenebbek, mint egy határral arrébb, egyszerűen a legtöbbüknek a mindennapok jelentik a falakat. Nekem kiskoromban azt tanították, esélyt csak az kaphat, aki ad is – talán ez az a bizonyos európai hozzáállás, amelyet itt annyian hiányolnak.

hvg.hu: A magyarok sajátja egyfajta áldozatmentalitás.

O. M.: Nehezen fogom fel, miért jó bárkinek is, ha alanyi jogon rosszul érzi magát a bőrében. A magyarokban valahogy nincs meg ez a "kelj fel, és tedd a dolgod"-mentalitás, nem bíznak magukban. Ott van például minden társadalom legpontosabb tükre, a futball. Britként meggyőződés, hogy biztosan megnyerjük a meccset, mert mi britek vagyunk, magyarként pedig biztos, hogy kikapunk, mert mi magyarok vagyunk. Ha mégis sikereket ér el valaki, az csak a véletlen műve lehet, vagy biztosan meg van bundázva az egész. Pedig tényleg csak akarás kérdése átbillenteni azt a bizonyos kapcsolót a fejekben, még ha ez utópiának is hat.

hvg.hu