Fouché, Napóleon rendőrminisztere olyan rendszert épített ki, hogy minden pisszenésről tudtak, de mellé el is intézték a terebélyesedő megszállt területek: fél Európa, meg az erősödő Franciaország népeinek/népének ügyeit.
Hitler, Sztálin (de még a cárok is), Rákosi, Kádár bürokráciája szintén tudott mindenről, de ettől a mindennapi ügyeket is lebonyolították.

Orbán kivéreztette az egészségügyet, az oktatásügyet, szpáhigazdálkodása érdekében felszámolta a műemlék- és környezetvédelmet, vicckategóriába sorolta a területi rendezési terveket, rendőrök, mentősök, tűzoltók sorban hagyják el a pályát a be nem váltott ígéretek, az alulfizetettség, a szervezetlen kapkodás miatt.
(Ezen még Pintér se tud segíteni: a legnagyobb fejétől bűzlik a hal.)

A közigazgatás centralizálása a megyei, járási kormányhivatalokba, a földhivataltól a társadalombiztosításig, a helyi önkormányzatok hatáskörének elvonása, eddig helyismerettel intézett/intézhető ügyekben is, a közalkalmazottak bizonytalan munkaügyi státusza az ügyfajták torlódását, érdektelenséget, képzetlenséget, hozzá nem értést eredményez.

A megjelenő "jogszabályok" mindenfajta szisztematikus rendszer (jogrendszer) nélkül, (szándékosan, plusz hozzá nem értő joghallgatók által, közvetlen napi érdekek szolgálatában) értelmezhetetlenül fogalmazva, salátatörvények kibogozhatatlan homályába burkolva még a hozzáértők számára is megfejthetetlenné teszik, hogy milyen rendelkezések szerint jártak el az ügyükben.

A határozatok tényleges indoklása helyett jogszabály-dömping felsorolása, hozzá nem férhető rendelkezésekkel.

A nyomtatvány-rendszer, mely azt hivatott prezentálni, hogy a Vezér helyetted is gondolkodik, csak olyan ügyfajta, csak olyan kérdés, csak olyan válasz képzelhető el, melyet ő kitalált, egyedi eset, mérlegelhető szempont nem létezik – és ez igaz már az igazságszolgáltatásra is, ahol minden ügy egyedi, más és más, csak arra jó, hogy elriassza a kuncsaftot attól, hogy egyáltalán belevágjon az egészbe. Inkább köp egyet, és hagyja a francba!

A határozatokon, értesítéseken Orbán óta nem szerepel két korábbi állandó rovat: az ügyintéző neve és telefonszáma, mellékkel.
Ha például értelmezni szeretnék valamit, vagy kifogásolni egy nyilvánvaló baromságot (legutóbb két napja), nincs rá mód.
Levelet se írhatok. Fáradjak be a kormányablakba, ahol hozzá se tudnak ugatni az ügyhöz! Vagy hívom a sosem működő vagy sosem elérhető információs vonalat, ahol, ha egyáltalán kapcsolatba kerülök valakivel, még annyit se tud a konkrét ügyhöz hozzászólni, mint a gatyám szára. Honnan tudna? Fáradjon be a kormányablakba! Ennyi.

Olyan adatokat, igazolásokat kérnek, mely rendelkezésükre áll, csak utána kéne nézni. De hát annnyit nem ér. Nekik. Inkább futkosson a kuncsaft. Amíg föl nem adja.

A lerohasztás tudatos! Erre nem költünk!

A kormányhivatali dolgozók napi tíz órát robotolnak, néhány eltökélt mameluk kivételével átlag két hónap után felmondanak. Köszönik, ennyi elég volt.

Így aztán képzetlen, hozzá nem értő kezek/fejek szorgoskodnak.
Ha csak nincs (van!) létszámstop, és akkor a maradók vállára nehezedő súly nő.
A felsővezetők pártkatonák, sok esetben választásokon bukott vezérférfiak, akiket ezzel a csellel ültetnek a győztes ellenzéki polgármester és önkormányzat fölé. Érteni viszont nem értenek semmihez, ami, tán Pintér kivételével miniszteri szinten is igaz.
A középvezetőkre nincs szükség. Tegnap, egyetlen napon két budapesti kerületben összesen tizenegy középvezetőt rúgtak ki, indoklás nélkül, a munkaidő végén közölve, hogy holnap már be se jöjjenek!

Ha pedig a Mári néni Recsegebürgözdről nem tudja elintézni az ügyét, sőt fel sem fogja, amit mondanak, írnak neki, hát az kit érdekel? Nem Orbánt fogja szidni, át sem látja, hogy az egész mechanizmus halott. Csak az ablak túloldalán ülő ügyintézőt.

Ahogy a járvány kezeletlenségéről, a fejetlenségről, az oltási káoszról se Orbán, Kásler, Müller tehet, hanem a háziorvos, meg a kórház.

Ügye elintézése helyett pasziánszozzon a tucatnyi igazolásával!
Melyek helyett egy is elég lenne, mely az összes adatot, univerzális azonosítóként a TAJ-számot tartalmazná (ilyen próbálkozás volt a személyi szám, melyet aztán elfelejtettek), mint Amerikában a jogosítvány.
Ennél még a régi személyi igazolvány is használhatóbb volt, egy sokkal egyszerűbb rendszerben, ahol SZJA nem létezett, a társadalombiztosítás egészségügyi biztosítása alanyi jogon járt (rohadt népnyúzók!), viszont például a családi állapotot, a gyermekeket, a munkahelyet, a foglalkozást is feltüntették. Jó!
A világ bonyolultabb lett! De huszonnégy féle plasztikkártyára csak azért van szükség, hogy valaki jó pénzért legyárthassa.

A Munkakönyv helyett (jó, azt nem Orbán szüntette meg) hat tonna papírt kell őrizgetni, átnyálazni, ha szükséges.

A TB kiskönyvemet annak idején, nyugdíj előtt, nemes egyszerűséggel elkeverte az Államkincstár. Még jó, hogy volt másolatom. Mert különben hogyan igazolom a szolgálati időimet a nyugdíjhoz?
Azokat a szolgálati időket, melyek a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóságon (bocsánat: kormányhivatal) egyébkent megvannak, hiszen a havi lejelentések, befizetések oda futottak be. Akkor mi a francnak kell külön igazolni?
(Három év múlva levelet kaptam az Államkincstártól. Illetve levelet nem. Csak a TB kiskönyvemet, egy árva sor, bocsánatkérés nélkül. Véletlenül előkerült.)
A feleségem szolgálati időit a Nyufig jó előre megküldte. Értelmezhetetlen katyvaszban, még csak nem is idősorrendben.
Hatvan napon belül nyilatkozzon, egyetért-e! Ha nem nyilatkozik, egyetért. Jogvesztő határidő. Ők majd hatvan napon belül reagálnak! Nem reagáltak. Mert közben a kormány megszüntette az előre értesítés rendszerét.
Ne maradjon! Hiszen még így, ilyen kaotikus állapotok közt is lehetővé tenné az előzetes egyeztetést. Ami nem jó! Mert, ha a hivatal leír, véglegesít valamit, azt számon lehet kérni! Ne, te ne! Még, hogy jogok, jogosultságok!

Az ember azt hinné, hogy a diktátor elemi érdeke, hogy a közigazgatásban rend legyen! De ez csak az első, futó gondolat.
Hiszen a káosz, az átláthatatlanság ennek az uralomnak a lételeme.
A jobbágy meg úgysem lázad!