Nem szép dolog, de kénytelenek vagyunk kijelenteni: a nagy világégés kifejezetten kedvezett a pszichológia és a pszichoanalízis akkoriban szárnyait bontogató tudományának, hiszen volt alany bőven. Erős Ferenc Trauma és erőszak című munkájában ezt a kérdéskört fejtegeti.

Freud elgondolásainak és elméleteinek akkoriban elsősorban az irodalommal foglalkozók körében akadtak nagy számmal rajongói, a szakmabeliek túlnyomó része kifejezetten elutasította a lelki traumák súlyosságának és jelentőségének problémakörét, s inkább szimulánsokról, mint sérültekről  beszéltek egymás között, s gyakran a nyilvánosság előtt is. Ma már tudjuk, hogy azon sokkhatások, amelyeket egy háború közvetlen, harctéri élményei válthatnak ki az emberben, szinte felmérhetetlenek.

A tények azonban megdöbbentőek: az Amerikai Pszichológiai Társaság csak az 1980-as (!) években jegyezte be hivatalosan is a kórképek közé a poszttraumás stressz szindrómát, melynek ellenben már az első világháborúban is több tízezren voltak elszenvedői.

A kor orvosai mindkét oldalon a tünetek megszüntetésén fáradoztak, többnyire az akkor divatos elektromos kezeléssel, ami lényegében abból állt, hogy erős árammal kínozták a betegeket, akik ennek hatására vagy megmerevedett izmaikat kezdték mozgatni, vagy lebénult végtagjaikat, amit jó egynéhány orvos kifejezetten sikernek könyvelt el.

A cél pedig nem volt más, mint minél hamarabb visszajuttatni a katonákat a vágóhídra.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy alig száz éve még hazaárulónak és femininnek könyvelték el azokat az embereket, akik éveken keresztül, a nap 24 órájának minden percét halálfélelemben élték át, s biztosak voltak benne, hogy most majd ők következnek.

A pszichológia akkoriban elsősorban az emberek elvakításával és radikalizálásával foglalkozott, nem pedig a gyógyítással. Még mindig van mit kompenzálni, és egy darabig lesz is.