300 oldalas tanulmányt – nevezzük inkább könyvnek – adott ki nemrég a patinás RAND Corporation, a többek közt az amerikai hadseregnek is dolgozó nonprofit szervezet, méghozzá „Az igazság hanyatlása: a tények és elemzések egyre csökkenő szerepéről az amerikai nyilvánosságban” címmel. - írja a Ténygyár

Márpedig ha már a 70 éve létező és elemző, globális politikai folyamatokat szinte percre pontosan megjósolni képes think tank is az álhírekkel foglalkozik, akkor kezdhetünk aggódni.

A tanulmány négy különböző, de egymással összefüggő tendenciát vizsgál (és ebből az álhírek csak egy kisebb részt tesznek ki), és számos ötletet kínál a jövőbeni megoldások kereséséhez is. És bár az elemzők csak az Egyesült Államokra fókuszáltak, de azt azért megjegyzik: ezek a folyamatok máshol, főként Nyugat-Európában is egyre nagyobb teret nyernek.

A szerzők több mint 250 olyan cikket és könyvet néztek át, ami a nyilvánosság problémájával foglalkozik: egyik legfontosabb megállapításuk pedig talán az, hogy a jövőben még több, hasonló kutatásra lesz szükség. Az elemzők szerint ugyanis hiába foglalkoznak cikkek százai a témával, olyannyira új jelenségről van szó, hogy még bőven több az olyan dolog, amiről fogalmunk sincs, mint amit egyáltalán leírtak eddig a témát felfejteni igyekvő szakértők.

A tanulmány szerzői szerint a nyilvánosság hanyatlásának az okai a következők:

1. A tényeket és adatokat egyre többen értelmezik, egymásnak akár ellentmondó módokon is
2. Elmosódik a határ a tények és a vélemények között
3. A vélemény és a személyes tapasztalat egyre inkább felülírja a tényeket
4. Egyre kisebb a bizalom a korábban elismert források iránt

A kutatók állítása szerint az amerikai társadalom az élet számos területén (és ebbe beletartozik többek közt a sport, az ipar, de még a katonaság is) egyre inkább igyekszik a tényekre és adatokra támaszkodni, ugyanis a túlélésnek, a sikernek ez az egyik legfontosabb feltétele.

És mégis leginkább arról hallunk, hogy a tények helyét átveszik az álhírek. Számos szakember jellemzi úgy napjainkat, mint a „tények utáni kort”, vagy a „hamis hírek korát”, csakhogy a RAND elemzői szerint ez nem teljesen igaz, vagy legalábbis a hangsúlyok máshol vannak.

Vizsgálatuk alapján ugyanis tény az is (már ha valaki még hisz a tényeknek), hogy az adatok egyre inkább felértékelődnek – csakhogy van két kivétel, ami elviszi a figyelmet erről a tendenciáról: a politikai közbeszéd, és a „civil szféra”, vagyis az, ahogy az emberek a mindennapok híreit kezelik. Ezen a két területen már valóban az álhírek korát éljük, és mivel mindkét szegmens jelentősen befolyásolja a nyilvánosságot, a közbeszédet, ezért könnyű általános (bár sokszor téves) következtetéseket levonni a megfigyelésükből.

A másik fontos szempont, ami az amerikai politikai diskurzust megfigyelve derül ki: az, hogy álhírek lepik el a nyilvánosságot, egy sokkal összetettebb, bonyolultabb rendszernek csupán a tünete. Jelenleg ugyanis olyan irdatlan mennyiségű információ jelenik meg minden pillanatban a nyilvánosságban, ráadásul egy jelentős részük ellenőrizetlenül, hogy az igazi kihívás az, hogy megértsük: a megváltozott médiakörnyezetben hogyan használja ki a politika a szándékos megtévesztés eszközét.

Magukat az álhíreket minden valószínűséggel nem lehet megfékezni – állítja a kutatás –, inkább az a fő kérdés, hogy hogyan sikerül a tényeknek és adatoknak visszaszerezniük a fokozatosan elvesző bizalmat, miközben az álhíreket továbbra is gyanakvással kell (kéne) kezelni. Jelenleg ugyanis ezen van a hangsúly: minden, a témával foglalkozó elemzés pont a bizalmatlanságot erősíti meg, rengeteget beszélünk az álhírekről, és arról, hogy milyen károsak tudnak lenni, csakhogy ha elveszik a bizalom, az óhatatlanul kivetül a tényekre, a tényeket feldolgozó hírekre is.

A kulcsszó a bizalom

De mi az, ami az elmúlt időszakban ilyen radikális változást hozott? Jelenleg egy adatot, tényt rengeteg különféle szempont alapján lehet értelmezni. És ez itt a probléma: alapvetően mindig van egy kis gyanakvás az emberben, ha statisztikákat olvas. Biztos, hogy pontosak? Jól mérnek a kutatók? Itt lép életbe az értelmezés fontossága. Csakhogy – ahogy arra a kutatók is rámutatnak á– hiába vannak viszonylag pontosnak nevezhető adatok az Egyesült Államok demográfiai összetételéről, vagy éppen a munkanélküliségi rátáról, ezekkel szemben az amerikaiak híresen szkeptikusak, hiszen annyiféle módon lehet őket magyarázni (sok a munkanélküli vagy kevés a munkalehetőségekhez képest, kik azok, akik munkanélküliek, a kormány jól vagy rosszul kezeli a munkanélküliség problémáját – ezek már politikába csúszó kérdések, amelyek ugyan egy objektív szám köré épülnek, ám mindenki a saját szája íze szerint alakíthatja őket). És ha ugyanaz az adat egyszer pozitív, egyszer negatív kontextusban is megjelenik, akkor máris ott tartunk, ahol az álhírek esetében: hiába a megkérdőjelezhetetlen adat, annak értelmezése már bizalmatlanságot generál. Jönnek a viták, a nézeteltérések, az ember pedig egyre bizonytalanabb, hogy akkor végül is kinek lehet hinni?

Talán az egyik legszemléletesebb példája ennek az oltóanyagok biztonságosságát bizonyító kutatások, és az azzal szemben álló oltásellenes lobbi: egy fél könyvtárat meg lehet tölteni ez utóbbi, rendkívül káros áltudomány sokszor meghamisított adataival és tényeivel. De ki mondja meg, hogy ha ezek az áladatok kerülnek szembe a valódi tényekkel, hogy melyik az igaz? Az oltásellenes mozgalom léte önmagában bizonyítja, hogy áltudományos, de valódinak látszó adatokkal is félre lehet vezetni ezreket és tízezreket – vagy akár milliókat is –, pusztán azért, mert a tudomány köntösébe csomagolják állításaikat (Kalifornián pont tavaly söpört végig egy szamárköhögés-járvány).

2001-ben a Gallup közvélemény-kutatásában még a résztvevők 64 százaléka mondta, hogy „rendkívül fontos” a gyermekek beoltása. 2015-ben már csak a válaszadók 54 százaléka gondolta ugyanezt, és a fiatalabb szülők körében nagyobb volt az oltásellenesség.

Ugyanez a tendencia az Egyesült Államokban megfigyelhető egyébként az erőszakos bűncselekményekre vonatkozó meggyőződéssel kapcsolatban is. Az Állami Igazságügyi Hivatal adatai szerint 1993 óta folyamatosan csökken az erőszakos bűncselekmények elkövetésének száma. A 2000-es évek elejéig a közvélemény is hasonlóképpen vélekedett: „Ön szerint nő vagy csökken a bűncselekmények száma az országban” – kérdezte a Gallup, az ezredfordulóig a válaszadók úgy érzékelték, hogy csökken, aztán (a valós adatokkal teljesen ellentétes módon) elkezdték úgy érzékelni, hogy az országban folyamatosan nő az erőszakos cselekmények száma. Vagyis hiába mondtak a számok valamit, az emberek már nem hitték el.

És ugyanígy folyamatosan csökken a bizalom egyes intézményekkel, illetve a médiával kapcsolatban is: míg az Egyesült Államok törvényhozó testületének, a Kongresszusnak 40 évvel ezelőtt még 40 százalék bizalmat szavazott, ma már kevesebb mint 10 százalék hiszi el minden állítását a testületnek, és míg az újságoknak az 1970-es években még az olvasók fele hitte el minden szavát, addig mára kevesebb, mint 30 százalék bízik meg a nyomtatott lapokban.

A sajtó hibája?

Az általános bizalmatlanságot vizsgálva a kutatók egy újabb, kifejezetten érdekes megfigyelést tettek. Négy másik korszakkal vetették össze a jelenlegi helyzetet. Az 1880-1890-es évekkel, az 1920-1930-as évekkel, az 1960-1970-es évekkel és a 2000-2010-es évekkel. De miért pont ezekkel?

1880 és 1890 között egy meglehetősen dinamikus korban járt az Egyesült Államok: a Chester A. Arthur nevével fémjelzett évtized a reformtörekvéseknek és a munkásmozgalmak megerősödésének időszaka volt. De rengeteg (több mint 5 millió) bevándorló is érkezett ebben az évtizedben az országba. És ami az álhírek szempontjából fontos: az 1880-as években köszöntött e az USA-ban az „új újságírás” kora, Joseph Pulitzer vezetésével. 50 évvel azután, hogy megjelentek az olcsó tömeglapok, a második hullámban a szenzációra építő újságok időszaka is beköszöntött, méghozzá a bevándorlók, a szegények, munkások jogaiért való küzdelem jegyében, meglehetősen agresszív hangvétellel. Számos forradalminak számító újítás jelent ekkor meg: lett külön női- és sportrovat, sőt, az első színes képregényeket is Pulitzer vasárnapi újságjában láthatták az olvasók. És ami még volt: szex és erőszak, méghozzá új, vastagbetűs, kiemelt címekkel és leadekkel. A századfordulóra rengeteg lap vette át ezeket az újításokat, a rossz minőségű papírra nyomtatott lapok ekkoriban 1 millió példányszám fölött keltek el. Leginkább persze a botrányos hírek miatt.

Az 1920-as évek megint forradalmi újítást hozott, nem véletlenül nevezik a sajtótörténetben „Új Korszaknak”. És persze itt is az Egyesült Államok hozta el a változást. 1919-ben jelent meg egy teljesen új formátum, a tabloid, a korábbi, „lepedő” méretű lapokhoz képest kisebb, lapozgatható formára váltottak a lapok, és a tördelés is modernebb, olvasó-barátabb lett. Ezzel párhuzamosan pedig megjelentek a konkrét botránylapok, amik kizárólag szenzációhajhász cikkekkel és témákkal foglalkoztak, az első ilyen típusú kiadvány a New York Daily News volt, ami 10 év alatt másfél milliósra tornázta fel a példányszámát. Ám fontos (és talán nem véletlen), hogy ebben az időszakban jelentek meg az első hírközlő hetilapok is, amik a tényeket kívánták rögzíteni és elemezni (ilyen volt például az 1923-ban indult Times).

A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje pedig már a gonzó újságírás megjelenésének időszaka, Amerika megint megújította a műfajt, méghozzá Hunter S. Thompsonnal az élen. Az új stílus egészen új témáival és nyelvezetével a szabadságeszményt örökké hajszoló, kőkemény témákat testközelbe hozó irányzattá nőtte ki magát, amelyet azonban sokan gyanakvással figyeltek (és figyelnek a mai napig). A szövegekben ugyanis nehéz megtalálni a valóság és a képzelet közti határvonalakat.

A kétezres évek eleje pedig már kellőképp közel van ahhoz, hogy lássuk, miért érdemes a vizsgálatra: a botrány és szennylapok mellé ugyanis becsatlakozik az internet is, mint korlátlanul bővíthető felülete az ál- és rémhírek ellenőrizhetetlen terjedésének, illetve a „bárki lehet újságíró, aki betűket tud egymás után rakni” szemléletnek, amiből blogok milliói és kamuoldalak tömkelege nőtte ki magát (Amerikában egyébként 1964 óta a „civil újságírókat” is ugyanazok a jogok és védelem illetik meg, mint a hivatásos újságírókat).

Tehát itt van négy, sajtótörténeti fordulópont, amelyek lényegében mind egy irányba mutatnak: a szenzáció, a botrány, a minél nagyobb hírverés az, ami az olvasót csábítja – vagyis ami eladhatóvá teszi a terméket. Néha pedig az sem számít, hogy egy adott „hírnek” nincs valóságalapja.

A RAND kutatói arra a megállapításra jutottak, hogy amellett persze, hogy mindezen sajtótörténeti mérföldkövek azért válhattak koruk meghatározó momentumaivá, mert olvasói igények kielégítésére fókuszáltak, utóbb azért önmagukat is felfalták. Merthogy azért az is megállapítható, hogy az olvasók egy része minden korban átlátott a szitán: a különböző botránylapok, új stílusok, új, szenzációra épülő megoldások minden egyes sajtótörténeti korban elhozták a bizalmatlanság pillanatát is:,amikor az olvasók (vagyis az olvasók egy része) kételkedni kezdett abban, hogy vajon biztos, hogy minden egyes állítás és tény igaz-e, amit olvasnak.

És ez egy igencsak lényeges pont, amire a kutatás rámutat: lényegében ciklikus, folyamatosan visszatérő bizalmatlanságról van szó, ami minden egyes alkalommal, amikor a sajtó egy új eszközt bevet, majd a végkimerülésig hajszol, hogy kielégítse a szenzációéhséget, az emberek előbb imádni fogják, majd kételkedni kezdenek benne, végül más típusú, megbízhatóbb információforrásokhoz fordulnak.

Nyilván logikus lenne tehát, hogy a tudomány, a tiszta statisztikák, tények és adatok legyenek ellenpontjai a napjainkon átsöprő álhíreknek. Csakhogy ezzel is van egy kis gond. Az, hogy a tudomány még nem áll készen arra, hogy a széles rétegekkel kommunikáljon.

A szakemberek ugyanis jelenleg (talán el nem ítélhető módon) még mindig hozzájuk hasonló szakembereknek írják a tanulmányaikat, cikkeiket és elemzéseiket. De mivel nem vagyunk mindannyian űrkutatók, farmakológusok és demográfusok egy személyben, ezért a tudományos szakcikkeket jelenleg csak egy dedikált, szűk réteg tudja önfeledten olvasgatni (és tovább értelmezni, a saját nézetei szerint). Az egyszeri olvasó pedig, ha ilyen szakcikkeket lát, félúton elbizonytalanodik, vagy inkább bele se kezd az olvasásukba (megérteni pedig csak nagyon bajosan, indokolatlanul nagy energiabefektetéssel tudja az egyes szakértői elemzéseket – de arra meg kinek van ideje?).

A kutatók szerint a jövő egyik kulcskérdése az lesz, sikerül e betemetni a szakadékot a tudományos kutatások és az egyszeri olvasók között. Másrészt fontos lenne az is, hogy az olvasók érdeklődését valahogy sikerüljön növelni a tények iránt, illetve visszaszerezni az olvasók bizalmát (amihez persze újra csak fontos lenne, hogy értsék is, amiről éppen olvasnak). Ha már egyszer az álhíreket nem lehet kiszorítani a világból (és ezt a RAND kutatói lényegében kimondják), akkor legalább a tényekre épülő cikkek is legyenek éppolyan fogyaszthatóak, kattinthatók és eladhatóak – mert csak így tölthetik be feladatukat: az álhírek legyőzését.

A 326 oldalas tanulmány (sok bonyolult szakkifejezéssel és tudományos okfejtéssel) itt olvasható.

tenygyar.hu