Az EU költségvetésébe nem kell ugyan befizetni, de elmaradnak az onnan jövő támogatások és megszakadhatnak az uniós programok keretében folyó fejlesztések, például a Skócia és London közötti vasúti összeköttetés korszerűsítése vagy a dél-angliai tengeri kikötők kapacitásának bővítése. Két évvel ezelőtt csekély (alig 52%) volt a kilépési oldal többsége, de elegendő a politikai cselekvéshez, ha valamilyen életszerű megoldás körvonalazódnék, ám ez mindeddig nem történt meg. Theresa May ennek ellenére megpróbál végigmenni az EU-ból való távozás járatlan útján, mert csak így tudja megtartani a saját pártján belül a többség támogatását. Abban reménykedik, hogy ezzel a homályos tartalmú stratégiával parlamenti többsége is megmarad és tovább kormányozhatja a szigetországi királyságot – a kontinenstől távolodó pályán.

A brit kilépés utáni viszony alapvető kérdése az EU-val folytatott kereskedelem szabályozása, amiből egy sor további feltétel is következik. Ha a britek távoznak a vámunióból – márpedig May-nek ez a szándéka – akkor vámhatár keletkezik az EU-27-ek és az Egyesült Királyság között. A potenciális akadályok egy része áthidalható lenne az EU és angolok közötti szabadkereskedelmi megállapodással (az EU–Svájc, vagy a füstbe ment EU–USA egyezség mintájára), ennek kitárgyalása azonban sok időbe telik. Addig a mostani vámuniós rendszert kellene tovább működtetni, ám ezt a brit szuverenista szárny nem akarja, mert így – számtalan előny mellett – fennmaradna a függő helyzet az EU-tól.

Egy átmeneti rezsim kidolgozása ismét csak rengeteg időt és figyelmet követelne, vagyis a Brexit-pártiak számára nincs jó megoldás. Eközben tragikus helyzet körvonalazódik az Ír Köztársaság és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország határán. Hála a két ország jelenlegi EU-tagságának, ez a határ most szabadon átjárható mind a személyek, mind az áruk számára. Az EU jótékony leple alatt az államilag megosztott ír nép csöndben és békésen egyesült, a Brexit viszont ezt az egységet is megbontaná.

Két éve úgy látszott, hogy az angol kilépés megszavazása az EU bomlását indítja el. Ám éppen a válás alig megoldható nehézségei bizonyítják, hogy ez az út nemcsak nehezen járható, hanem az eddigi tapasztalatok szerint több a kára, mint a haszna. Az európai – és benne a magyar – közvéleményben erősödött az EU-ba vetett bizalom, ebben a Brexit rögös kezdetének, az első és egyetlen kilépési döntés aggasztó következményeinek alighanem fontos szerep jutott.

Az immár akuttá vált Brexit-probléma magva, hogy Londonban nincs az EU-tagságot felváltó helyzetre vonatkozó célmodell, ennek következtében politikai konszenzus sincs, csupán belső huzakodás folyik. Az EU-val tulajdonképpen el sem kezdődött még az igazi tárgyalás, hiszen ahhoz a két félnek egyetértésben kellene kitűznie az elérendő célt. Ami az elmúlt két évben történt, az a diplomácia gyakorlata szerint csupán előtárgyalás, egymás pozícióinak kitapogatása, a valódi mérkőzés előfeltételeinek felmérése. Brit részről volt ugyan egy célmodell, amelyet David Cameron képviselt: különleges EU-tagság, testreszabott feltételekkel. Ehhez próbált támogató partnereket találni, amikor 2016 tavaszán körbejárta az EU tagállamait és otthon ettől remélt győzelmet a felelőtlenül kiírt népszavazáson. Csakhogy az EU-ellenes hangulatkeltés túl jól sikerült, és a többség a kilépésre szavazott, nem pedig a bennmaradásra a könnyített EU-tagság reményében.

Cameron miniszterelnök megbukott, „B-terv” viszont nem létezett, és ma sincs ilyen, csupán tétova és ellentmondásokkal teli vergődés, politikai alkudozás arról, hogy milyen kapcsolati rendszer váltsa fel az Egyesült Királyság hamarosan lejáró EU-tagságát. Ez az integrációs viszony egyébként ma is alapfokú, hiszen nem terjed ki a két emelt szintű szegmensre: az angolok sem a személyek határellenőrzését megszüntető schengeni övezetnek, sem pedig az eurozónának nem tagjai. Szervesen belenőttek viszont a „négy integrációs szabadságra” épülő egységes belső piacba és részt vesznek egy sor közös projektben a közlekedés, a környezetvédelem vagy a kutatás–fejlesztés területein. Több mint négy évtizede akadálytalanul érkeznek az áruk a többi EU-országból angol kikötőkbe és viszont. Kereskedelmi és gyártási folyamatok forrtak eggyé, az órára-percre időzített szállítások a „just in time” rendszerben megkönnyítik, sőt kiküszöbölik a helyi készletezést. Ám ha a küldeményeknek ezután meg kell állniuk a határon, mert az Egyesült Királyság és az EU-27-ek között ismét vámhatár emelkedik, az ilyen kapcsolatok lehetetlenné válnak.

May kormánya zavaros vizeken manőverezik: hibrid megoldásokról álmodik, azonban nincs olyan verzió, amelyben az ország már nem EU-tag, de az eddigi szoros viszony háborítatlanul tovább él. Az ajtó vagy nyitva van, vagy csukva; ha becsukódik, akkor a lehetséges külső kapcsolatok valamelyikét kell fölépíteni az EU-val. A legszorosabb viszonyt az Európai Gazdasági Térség (EGT) képviseli, amelyben ma Norvégia, Izland és a csöppnyi Lichtenstein vesz részt. Azután következik Svájc, amely az EGT-ből nem kért, hanem sok részmegállapodásból álló egyéni kapcsolatrendszert épített ki az EU-val. Közös viszont, hogy mindezek az országok szabadkereskedelmi rezsimeket működtetnek az unióval: az egymás közötti vámokat eltörölték, külső országokkal szemben pedig a saját nemzeti vámtarifájuk érvényes. Ehhez az áruk származási szabályait aprólékosan ki kell dolgozni, belső piaczavarás esetére pontosan megfogalmazott védőzáradékot kell alkalmazni, össze kell hangolni a versenyszabályokat. Mindez időigényes munka, az ilyen tárgyalások több évig tartanak.

A 2016. június 23-i népszavazás eredményéről az Egyesült Királyság csak 2017. március 29-én értesítette hivatalosan az EU-t. Innentől ketyeg az óra az Európai Uniós Szerződésnek a kilépésről szóló 50. cikke szerint. Amennyiben a felek nem kötnek a válás feltételeire és az egyes lépések időzítésére vonatkozó megállapodást, az EU-tagság a távozásra vonatkozó bejelentéstől számított két év múlva megszűnik. Márpedig az Egyesült Királyság esetében pontosan ez a helyzet, a határidő 2019. március 29-én lejár. A hátralévő idő nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy egyrészt a kilépés összes részletéről és következményéről, másrészt az azután érvényes kapcsolatokról mindenre kiterjedő megállapodás szülessék. Marad tehát a szerződésen kívüli állapot előtti utolsó lehetőség: a felek egyetértéssel meghosszabbíthatják az 50. cikkben említett kétéves időszakot és tovább keresik a megoldást.

Az EU tárgyalódelegációja a nagy tapasztalatú Michel Barnier volt EU-biztos és többszörös francia miniszter vezetésével kényelmes helyzetben van: érdemben reagál az angol ötletekre, de a javaslatokat tőlük várja, hiszen ők akarnak válni. „Angol urak, önök lőjenek először”, felelik, ahogy az elhíresült mondás szerint az 1745-ös fontenoy-i csata kezdetén Anterroches hercege, aki e gesztus ellenére megnyerte az ütközetet, mert amíg az angolok újratöltötték a puskáikat, lerohanta őket. Érdekes történelmi párhuzam, hogy az írek akkor is a franciák oldalán harcoltak.

Sokféle uniós érdek kapcsolódik az angol kilépéshez. Magyarországot és több más kelet-közép-európai tagállamot elsősorban az emigráns vagy ingázó munkaerő további foglakoztatásának feltételei aggasztják. A legnehezebb helyzetben azonban kétségkívül Írország van, amely 1973-ban a nagy angol szomszéddal együtt csatlakozott a nyugat-európai integrációhoz és vált az uniós felzárkózás egyik mintaállamává. Ám ha a kapcsolati hálóban szakadások történnek, és az Észak-Írországgal, Skóciával, Wales-szel és Angliával virágzó, napi ritmusú kereskedelmi, szállítási, termelési és egyéb viszonyok újfajta akadályokba ütköznek, akkor az ír sziget vétlen vesztese lehet a meggondolatlan Brexitnek. Éppenséggel az Írország körül sűrűsödő következmények figyelmeztetik a brit közvéleményt a Brexit megalapozatlanságára és késztethetik a politikusokat álláspontjuk felülvizsgálatára.

A népszavazás megismétlése, amit október 20-án százezrek követeltek Londonban, könnyen hozhatna a bennmaradást pártoló többséget. Ebbe Theresa May és kormánya nyilvánvalóan belebukna, ugyanúgy, ahogy elődje, David Cameron belebukott a 2016-os népszavazás negatív eredményébe. Ám az Egyesült Királyság megnyerné a csatát és Európa egysége is helyreállna, amire az adott világhelyzetben nagy szükség volna. A kimenetel egyelőre kétesélyes, a britek számára egyaránt vezet út az EU-n kívüli ismeretlenbe és vissza a megszokott európai környezetbe.

Balázs Péter /  progressalapitvany.hu / millenniumintezet.hu