Apokaliptikus képet festettek az első sajtójelentések a lengyel alkotmánybíróság EU-bírósági döntést megtagadó ítéletéről, egyaránt vélelmezve Lengyelország leendő kilépését az unióból, és azt, hogy a folyamat gyógyíthatatlan sebeket ejthet az EU kohézióján - számol be az Infostart.

„Kétségessé vált Lengyelország jövője az Európai Unióban” – írta már címében a brüsszeli EUobserver, cikke bevezetőjében pedig úgy vélte, hogy a jelenlegi lengyel kormányzati és intézményi rendszer ezzel „megtette az első lépést a Rubicon átlépésére az EU-jogról folytatott háborújában”.

A brit Financial Times némileg visszafogottabban azzal indított, hogy a szerdai alkotmánybírósági döntéssel „a jogállamiság megítélése körül zajló Varsó–Brüsszel-ellenségeskedés tovább eszkalálódott”, majd utóbb egyes megszólalók véleményeként fordul elő többször is cikkben, hogy Lengyelország ezek szerint a kilépés útjára lépett.

Donald Tusk, korábbi többszörös lengyel kormányfő (utóbb öt évig az Európai Tanács elnöke, majd mostanáig az Európai Néppárt elnöke) maga is azzal indított, hogy szerinte „a Jog és Igazságosság Párt elhagyja az Európai Uniót” (és most „a lengyel népen múlik, hogy ebben megakadályozza” – tette hozzá, nyilván már a következő választásra is készülve).

Hasonlóképpen látta a helyzetet a lengyel jogállamisági ombudsman, Adam Bodnar is, akinek szavait számos tudósítás közölte. Kijelentette ugyanis: LENGYELORSZÁG EGY „LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE HALADÓ JOGI POLEXIT FOLYAMATÁBAN VAN”, AFELÉ HALADVA, HOGY „KIVEZESSÉK A LENGYEL IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS RENDSZERÉT AZ EU JOGRENDJÉBŐL”.

„Az Európai Bíróság döntésének a megtagadása egyértelműen az Európai Unióból való kilépés irányába tett lengyel lépés” – vélte közös nyilatkozatában a holland Jeroen Lenaers (az EP bel- és igazságügyi csoportjának néppárti szóvivője), valamint a szintén néppárti lengyel Andrzej Halicki, aki ugyanennek az EP-szakbizottságnak az alelnöke.

Manfred Weber, az EP néppárti frakció elnöke azzal kommentálta az alkotmánybírósági döntést, hogy az „komoly aggodalomra” ad okot, és a fejlemény „valamennyi lengyel számára figyelmeztetésül kell hogy szolgáljon, ha elkötelezett európaiak és európai jövőt akarnak gyerekeiknek és unokáiknak.

A lengyel kormány egyértelműen a Polexit útjára lépett – tette hozzá a német képviselő.

Lengyelország EU-ból történő kiléptetésének szándékát vélelmezte Guy Verhofstad, a liberális frakció vezére is, míg a szocialista pártcsoport spanyol elnöke, Iratxe García Pérez arra hívta fel a figyelmet, hogy a lengyel bíróság döntése szerinte „támadás az EU jogrendje ellen”,és szorgalmazta, hogy az Európai Bizottság és az EU-tanács „minden rendelkezésre álló eszközzel” reagáljon.

Akad olyan vélemény is – Jakub Jaraczeskitől, a Democracy Reporting International nevű német nem-kormányzati szervezet kutatójától idézte a brüsszeli Euractiv –, hogy a lengyel kormánynak elsősorban „arra volt szüksége, hogy valamilyen jogi pajzsot kapjon a luxembourgi bíróság ítéletei ellen, és ezt a politikailag elkötelezett lengyel bíróság meg is adta neki”.

Értelemszerűen a hivatalos lengyel reagálások mindettől szögesen eltérőek voltak. Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyminiszter azzal üdvözölte a szerinte „egyetlen helyes döntést”, hogy ezzel „az alkotmány és a normalitás elhárítja a lengyel belügyekbe való beavatkozási kísérleteket”, valamint az „EU különböző szervezetei által indított jogi agressziót”.

Amihez Janusz Kowalski, a Jog és Igazságosság Párttal szintén szövetséges Egyesült Lengyelország képviselője még azt tette hozzá, hogy itt volt az ideje, hogy az „Európai Bírósággal úgy bánjanak, ahogyan megérdemli. Totálisan figyelmen kívül kell hagyni a politikailag motivált luxembourgi bírók törvénytelen akcióit.”

Szakértők megjegyzik, hogy bár az első reagálások hajlanak a végletességre, azért azt is látni kell, hogy igazából nem új kérdés megbolygatásáról van szó. Thomas Jefferson emlékirataiból tudható, hogy már az amerikai legfelső bíróság két évszázaddal ezelőtti megteremtésénél sem volt egyértelmű a testület tagjainak élethosszig tartó kinevezése és az alkotmányhoz viszonyított jogosítványainak aktuális értelmezése.

A kérdés kezdettől fogva az volt, hogy egy demokráciában mennyiben szavatolható a demokratikus legitimitás egy olyan testületnél, amely mögött nem áll közvetlen választói mandátum, viszont amely adott esetben parlamenti többséggel születő törvényeket, demokratikusan választott kormányzati döntéseket kérdőjelezhet meg. Jefferson szerint az évtizedek alatt saját véleménye is változó volt a kérdés kapcsán.

Még komplikáltabbá válik ugyanez a kérdés egy nemzetek közötti szervezet részben nemzetek feletti szabályrendszerét megőrizni hivatott nemzetközi bíróság esetében. Amelynek állásfoglalása egyaránt érintheti az EU-jog és a nemzeti jog primátusát, illetve az EU-bíróság és a nemzeti alkotmányok, további az utóbbiakért felelős nemzeti bíróságok viszonyrendszerét.

A tavalyi karlsruhei EKB-döntés idején számos szakértő felvetette, hogy amikor a német alkotmánybíróság hatáskörtúllépést vélt megállapítani a luxembourgi bírói testület döntése kapcsán, akkor ennek mérlegelése azt a kérdést is exponálta, hogy ha a nemzeti bíróságoktól elvitatják az uniós jog megkérdőjelezését, akkor EU-szinten a luxembourgi bíróság egyedül marad, mint ez utóbbi megítélésének végső illetékes és legitimnek minősített fóruma. Miközben látszólag nem tartozik elszámolással senki felé. Ami – pusztán jogelméleti síkon – vissza is vezet az évszázadok óta ugyanezen dilemmával szembesülő amerikai legfelső bíróság legitimációjának a kérdéséhez.

Elemzők mindenesetre már tavaly, a karlsruhei ítélet kapcsán arra figyelmeztettek, hogy egy alkotmányjogi vita európai uniós szintű lefolytatása előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.

Azzal, hogy Mateusz Morawiecki idén márciusban annak tisztázást kérte a lengyel alkotmánybíróságtól, vajon kimondható-e az, hogy a nemzeti alkotmányból levezetett nemzeti jog elsőbbséget kell, hogy élvezzen az európai uniós joghoz képest, továbbá, hogy a nemzetállamok mozgásszabadsággal kell, hogy rendelkezzenek annak eldöntésében, bármi is volt a végső szándéka, lényegében ehhez a vitához is startjelzést adott.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a lengyel kormányfő nem elsőként vagy egyedüliként exponálta így kérdést, hiszen korábban – kevésbé látványos ügyekben – egy dániai és egy csehországi esetben már született luxembourgi döntés megkérdőjelező nemzeti bírósági ítélet. Ezt tetőzte be a tavaly májusi, Európai Központi Bank kapcsán hozott karlsruhei ítélet, ami viszont már elég nagy figyelmet is keltett. (Utóbb tovább tetézte ezt, hogy idén májusban aztán ugyanezt a német alkotmánybírósági döntést az Európai Bizottság meg kötelezettségszegési eljárással formálisan megkérdőjelezte.)

Lengyelország esete annyiban növelte még inkább az ügy iránti érdeklődést, hogy az uniós intézmények és az amúgy is több tekintetben euszkeptikus lengyel kormány között már fél évtizede zajlik egy szerteágazó jogértelmezési vita, sőt, ezek miatt már jogállamisági eljárás is folyamatban van Varsó ellen. A mostani fejlemény ennek kontextusában helyezte az esetet.

Azt ugyan sokan kétlik, hogy a szerdai alkotmánybírósági döntés valóban automatikusan Lengyelország kilépési folyamatának a kezdetét jelentené (különös tekintettel arra, hogy a lengyel közvéleményben eközben kiugróan magas az EU-tagság támogatottsága). Az azonban nagy bizonyossággal előre látható, hogy a lépés EU-intézményi válaszlépéseket fog kiváltani (miként előre látható, hogy ugyanez lesz a következménye annak is, ha és amikor a lengyel alkotmánybíróság végül – mostani hírek szerint valamikor augusztus elejéig – kimondja a nemzeti jog elsődlegességét az EU-joghoz képest).

Ez a forgatókönyv viszont azt vetíti előre, hogy a kérdésben különböző oldalakon álló tagállami csoportok nagy valószínűséggel felzárkóznak majd valamelyik oldal – a lengyel értelmezés és az EU-intézményi álláspont – mögé, amivel egy ponton túl immár kormányzati szintű vitákban feszülnek majd egymásnak a vélemények az EU-jog és a nemzetközi jog elsőbbségének, valamint az Európai Bíróság pontos illetékességének a megítélésről.

Az is jól látszik, hogy egy ilyen vita inkább lesz politikai, mint tisztán jogi, mivel ezen a ponton az unió alapszerződése nem kínál teljesen egyértelmű kapaszkodót. Az uniós jog elsőbbségének kérdése ugyanis alapítás óta mindmáig esetjogi bírósági döntéseken, nem pedig valamennyi tagországra egységesen érvényes, alapszerződésben rögzített jogi kötelezettségen alapul.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Didier Reynders, európai bizottsági igazságügyi biztos a napokban arra figyelmeztetett, hogy egy ilyen vita, ha összuniós szinten kirobban, esetleg helyrehozhatatlan kikezdheti az EU alapjait – idézte a belga biztost a Financial Times. (Portfolio)