Dagnija Dreika (Riga, 1951. május 2.), színművész, költő, műfordító, a Szovjetunió által megszállt Baltikumban, Lettországban született. A Kelet-Berlinben, Budapesten és a lettországi Rigában lezajlott „kémperek” során 1971-1972-ben Berlin-Lichtenberg negyedében a Silke és Gerhard Schmidt házaspár és Budapesten, Szemenyei-Kiss Tamás ellen folytatott hadbírósági eljárások idején őt is bíróság elé állították. A szovjet megszállás ellen harcoló művésznőt négy és fél évre ítélte a rigai katonai törvényszék.

2004-ben H. Melville „Moby Dick” c. novellája műfordításáért megkapta a legmagasabb rangú lett kitüntetést, a washingtoni Fehér Ház támogatásával működő frankofón írók, költők Maurice Careme-díjazottjainak egyike volt, 2007-ben a Mario Dell’Agata nemzetközi költészeti versenyen Dagnija Dreikának ítélték oda a fődíjat. A Lettországban forgatott „Pillangók tánca” című filmben Bruno Oja partnereként mutatkozott be 1969-ben a mozinézőknek, 1970-ben egyik főszereplője volt a „Ház a tóparton” c. filmnek, a bemutató után letartóztatták.

 „Stasi”, a KGB és az Állambiztonsági Szolgálatok látókörében

 Az 1956-os népfelkelést követő megtorlások, a közel félezer kivégzés sem tudták megtörni a demokratikus ellenállást. A kőbányai fegyházban (a hírhedt „Gyűjtő”), a Fő utca katonai börtön, a váci fegyház és a kalocsai női börtön falai között huzamosabb ideig raboskodó politikai foglyok száma elérte, olykor jóval meg is haladta a 1200 főt. – Az ötvenhatos szabadságharcosok mellett az úgynevezett kémügyekkel vádoltak kapták a legsúlyosabb, halálos ítéletekkel, 8-15 év fegyház fokozatban letöltendő büntetéseket. – A hatvanas-hetvenes években, az időközben kihirdetett közkegyelmi rendelkezés után a Gyűjtőben raboskodott tovább Nyugati László, Pákh Tibor, Dalmadi Jenő, Puchert János, gróf Keglevich István, Dobrossi Lajos, Lénárd Ödön, Esses Róbert, Jancsovics János, Tabódy István, dr. Egedy Lehel és prof. dr. Egedy Elemér, Szlama Árpád… hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akikkel részben egy börtönben vagy éppen egy zárkában töltött le éveket Szemenyei-Kiss Tamás.

1963 után többnyire valamelyik NATO-tagállam, többnyire Nyugat-Németország javára elkövetett (vagy feltételezhetően elkövetett) „kémkedés” vádjával a gyanúsítottakat a katonai ügyészek, hadbíróságok alig korlátozott jogkörébe utalták – ahol is 10-15 év vagy annál is súlyosabb büntetéseket szabtak ki a szovjet titkosszolgálatokkal együttműködött igazságügyi szervek.

Nyugat-Németország amerikai, angol és francia megszállási övezetében 1945 után Reinhard Gehlen hozta létre a Szövetségi Hírszerző Szolgálatot, a Bundesnachrichtendienst (BND) elnevezésű felderítő és hírszerző szervezetet, amely organizációt a szovjetek által megszállás alatt tartott országokban – köztük Magyarországon is – a legfőbb veszélyforrásként emlegették a „béketábor” őrei, a szovjetek érdekeit feltétel nélkül kiszolgáló politikusok illetve a diktatúrával együttműködők.

A nyugatnémet Bundesnachrichtendienst szervezetét jó okuk volt felemlegetni… hiszen az Amerikai Egyesült Államok hírszerző hivatalának, a CIA-t vezető Richard Helms igazgatónak és Lyndon B. Johnson elnöknek is azonos véleménye volt: ha az értesülést a BND-től kapták, akkor abban százszázalékosan megbízhattak. – El lehet képzelni, mit jelentett csupán csak a gyanúja annak Rigában, Kelet-Berlinben vagy Budapesten, ha valakit a Bundesnachrichtendienst ügynökeként regisztráltak!...     

Az első NATO-katonák a vasfüggöny mögött

A bevezetőben említett szovjetellenes, demokratikusan gondolkodó fiatalok az 1960-as években ismerkedtek meg egymással. Részben levelezés, vagy a sportpályákon történt találkozások, utazások alkalmával, ahol is az azonos eszmekörhöz tartozás – az ifjúság nyíltabb magatartása okán – viszonylag rövid idő alatt kiderült… Az egymás iránt érzett szimpátia, barátság, hamarosan nemzetközi szovjetellenes közösséggé (későbbi években, a hadbíróságok szóhasználatában: „kémkedésre alkalmas, társadalomellenes, felforgató társasággá”) fejlődött.

Silke és Gerhardt Schmidt a szovjet megszállás alatt álló NDK-ban friss diplomás tanárok voltak, akik már az egyetemi éveikben házasságot kötöttek – velük Berlinben, egy kelet-németországi ejtőernyős verseny ideje alatt ismerkedett meg Szemenyei-Kiss Tamás és már a legközelebbi nyáron, 1967-ben (majd Csehszlovákia lerohanása után, 1968-ban) meglátogatták Budapesten. Ezekben az években 1965 és 1968 között társult hozzájuk Dagnija Dreika a lettországi Rigából, aki már fiatal lány létére is közismert személyisége, filmművésze volt a Szovjetunió által megszállt balti köztársaságnak.

A hasonlóan gondolkodók baráti társaságára a keletnémet „Stasi” (Staatssicherheit) és a szovjet KGB jóval korábban felfigyelt, mint a magyar Állambiztonsági Szolgálatok – ezért a budapesti nyomozó hatóságok, a BM Politikai Vizsgálati Osztály és a Budapesti Katonai Ügyészség a két partnerszervezetet is bevonta a nyomozásba. A szovjet KGB VII. Főcsoportfőnöksége (ahol Vladimir Putyin is dolgozott) illetve a Berlin-Lichtenbergben működő Staatssicherheit („Stasi”)-nyomozók heteket, hónapokat töltöttek el Budapesten, ahol a Gyorkocsi utcai és Fő utcai objektumokban szinte otthon érezhették magukat. Az 1956-ban feloszlatott Államvédelmi Hivatal (ÁVH) munkatársai a Szovjetunió által levert népfelkelést követően változatlan személyi állománnyal dolgoztak a 60-as években és később is…  Sőt, a hatalomváltás után, 1990-től, az újonnan létrehozott Nemzetbiztonsági Hivatal, a polgári és katonai hírszerző hivatalok is igényt tartottak szakértelmükre, a polgári és katonai hírszerzés minden tagja munkahelyén maradhatott 1990 után is.

Az ÁVH őrnagya – a Magyar Távirati Iroda tudósítója

Az egymással szoros kapcsolatban lévő állambiztonsági szervezetekben tevékenykedett a „népidemokratikus” titkosszolgálatok állományában szolgált többek között Vitray Tamás (Brüsszelben, a Chemolimpex „külkereskedőjeként”) és Győrffy Tibor „újságíró”, az ÁVH egykori őrnagya, akit a hatvanas évek elején – mint az MTI bonni tudósítóját – Nyugat-Németországba vezényelték, majd később, a rigai, budapesti és berlini kémperek lezajlása után került át Kelet-Berlinbe, ahol mint SZT-tiszt szoros együttműködésben dolgozott az NDK Ministerium für Staatssicherheit (MfS) csoportfőnökségeivel és természetesen a magyarországi BM Állambiztonsági Szolgálat illetékes hatóságaival.

Dr. Győrffy Tibor az MTI bonni tudósítója – amint azt a BM Politikai Vizsgálati Osztály iratai, illetve a Budapesti Katonai Bíróság KB. II. 0046/71 számú ügyiratai bizonyítják – derítette fel és jelentette az Állambiztonsági Szolgálatok BM III/II-es Csoportfőnökségnek azt a nemzetközi kémszervezetet, amely „együttműködve a nyugat-németországi Gehlen-szervezettel, a Bundesnachrichtendienst (BND) ügynökeivel és emigráns egyesületeknek álcázott diverzáns csoportokkal a magyarországi, lettországi és keletnémet repülőterekről, katonai egységekről küldenek információkat az NSZK-ba…” – volt olvasható a Budapesti Katonai Ügyészség iratai között.

A dr. Győrffy (aki a lányát is bevonta egy-egy akcióba) által küldött jelentések az idézett mondatrészeknél lényegesen hosszabbak és részletesebbek voltak. Tartalmazták az említett országokban élt személyek neveit, tartózkodási helyeiket (lakáscímeiket), foglalkozásukat, kapcsolataikat. Szemenyei esetében, valamint a rigai színművész, Dagnija Dreika vonatkozásában még német nyelvről magyarra fordítással egy, a „Stasi”-tól vagy a szovjet KGB-től hozzá eljutatott, levél értelmezési munkájával is segítségére volt a BM III/II-es Csoportfőnökségnek.

Az újságírónak álcázott hírszerző, a kémelhárítás ügynöke, baráti és családi környezetében olyan – azokban az években ismertebb – személyek voltak, mint Sásdi Sándor (az esztergomi helyőrség katonai parancsnoka), idősebb dr. Surján László (a budapesti Szabolcs utcai kórház főorvosa, a jelenlegi EP-képviselő apja), vagy mint a Szent László Kórház egykori főigazgatója, dr. Várnai Ferenc, aki a fél világ által üldözött terroristának, a „Carlos” néven emlegetett Iljics Ramirez Sanchez-nek biztosított menedéket a kórház szigorúan őrzött trópusi betegségek osztályán. Ez utóbbi helyen az ápoló személyzet mintegy felét a Belügyminisztérium, személyesen Horváth István belügyminiszter – Stumpf István Fidesz-koordinátor későbbi apósa – biztosította. Azokban az években a Fidesz ifjai, ha már említettem Stumpf István apósát, még gyermekkorúak, óvodások voltak. A történteket, a diktatúra mindennapos gyakorlatát legfeljebb szüleik segíthették.

*A kirakatper elmaradt, Belgrád közbeszólt…*

A magyarországi hatóságok első ötlete az volt, hogy Budapesten rendezik meg a „nagy nemzetközi összeesküvés”, a kémper tárgyalását, az NDK-ból, Lettországból is ide hozva a vádlottakat. De mivel a tervezett nagyszabású büntetőeljáráshoz kevésnek találták a négy személyt, még egy szerb nemzetiségű személyt is meggyanúsítottak. Jugoszlávia, Joszip Broz-Tito, azonban nem járult hozzá a kiadatáshoz, ragaszkodott ahhoz, hogy az összes vádlott esetében Belgrádban folytassák le a vizsgálatot… Így inkább elálltak a tervtől és az érintetteket külön-külön Berlinben, Rigában és Budapesten állították katonai bíróság elé. A vádlottak számára ez mindenképpen kedvezőbb fordulatot jelentett. – Az úgynevezett „dupla nullás”, a szigorúan titkos minősítésű perekben (ahol a katonai bíróságok általában az első rendű vádlott esetében halálos ítéletet hoztak) a vádlottak korlátozottan védekezhettek: védőt csak a vádhatóság, a Politikai Vizsgálati Osztály által felkínált 30 ügyvédi névsorból választhattak, de védőjükkel is csak a nyomozás zártával – a letartóztatás után, hónapokkal később – találkozhattak, mikor a Budapesti Katonai Ügyészség elkészítette a vádiratot.

 A Politikai Vizsgálati Osztály börtönében egyszemélyes cellákban tartották a foglyokat, éjjel-nappal égett a lámpa, a szűk ablakot rácsok és külső és belső rácsok takarták, a kihallgatások olykor a késő esti vagy éjféli órákban zajlottak le. A főleg tisztekből álló őrszemélyzetet gyakran váltották, egyetlen őr sem közelíthetett a rabokhoz egyedül, ha az őrizetest valahová (pl. kihallgatásra) vitték, a folyosókon piros lámpa égett, az őrség tagjai füttyjelekkel tájékoztatták egymást, a lift mind a négy oldalát tükrökkel látták el…

 Amint az máig sem nyilvános, de a kutatható iratokból kiolvasható: a Budapesti Katonai Ügyészség és a Politikai Vizsgálati Osztály számára az ejtőernyős múlt, a német, román, olasz nyelv ismerete és a nemzetközi kapcsolatok összessége jelentette a bizonyítékot – magyarán, „a NATO-tagállamok részére történt katonai adatok kiszolgáltatása, az államtitoksértés” feltételezésén alapult, a megvalósult kémtevékenység alátámasztására a vádhatóságnak egyetlen bizonyítéka sem volt. - A lett fővárosban, a Daugava partján, Rigában és Kelet-Berlinben sem lehetett különb a helyzet – az ottaniak számára önmagában a nemzetközi kapcsolatok, a levelezések, a külföldi szerkesztőségeknek elküldött kéziratok puszta ténye elégséges volt a gyanúsításhoz.

„Úgy 1966-67 körül, még fiatalemberként, a Szabad Ifjúság szerkesztőségében, a Blaha Lujza téren lévő Sajtóházban beszélgettem Pomogáts Bélával, aki abban az időben az irodalmi osztály munkatársa volt. Olvasta a kézirataimat… majd, először körülnézett, és úgy súgta halkan maga elé: ’Jók ezek az írások… csak nem itt. El kellene ezeket vinni, vagy küldeni a néhány száz kilométerrel odébb, a nyugodtabb körülmények között működő szerkesztőségekhez…’ – Együtt mentünk le a hatos villamos megállójáig, végül szomorúan állapítottuk meg, hogy egyikünknek sem volt annyi pénze, hogy két kávét rendeljünk az Emkében…” – olvasom Szemenyei-Kiss Tamás a budavári Nemzeti Könyvtár Irattárában lévő kézirataiban. 

Kémkedésről, hírszerzésről szó sem volt. Az ügy gyanúsítottjai, vádlottjai irodalmárok, művészemberek, életpályájuk kezdetén kísérletező írók, újságírók voltak... Ennek ellenére – mivel a katonai ügyész a legsúlyosabb ítélet (halálbüntetés vagy10-től 15 év fegyház) kiszabását indítványozta – Réti László h. alezredes hadbíró 8 év fegyházban letöltendő szabadságvesztést szabott ki, melyet később a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma („h.h”) helyben hagyott. – Dagnija Dreika rigai lakost a szovjet hatóságok 4 és fél év kényszermunkatáborban letöltendő büntetésre ítélték, a keletnémet házaspárt végképp eltüntették a „Stasi” börtöneiben, s bár két évtizede kutattam utánuk, róluk azóta sem kaptam hírt. 

Magyarország NATO-tagként sem rehabilitálta a hírszerzőket

Az utóbbi évtizedekben, 1990 után, a közéletben leginkább 1956-ról folytattak vitákat a napi politika kiszolgálói, a forradalmat és szabadságharcot követő, 1989-ig tartott demokratikus ellenállásról alig-alig esett szó – legfeljebb ha valamelyik demokratává átlényegült közjogi méltóság múltját akarták igazolni a média irányítói. Ezeknek a politikusoknak kerestek és találtak olyan momentumokat az életükben, melyeket ellenállásként is lehetett értelmezni – így születtek legendák Orbán Viktorról, Deutsch Tamásról, Antall Józsefről, Csurka Istvánról, akik közül talán ketten (néhány órára) vendégei voltak a rendőrség valamelyik fogdájának.

A diktatúra ellen következetes harcot vívott személyek közül viszonylag kevesen kerültek az Országgyűlésbe: Göncz Ápád, Mécs Imre mellett talán csak a Fidesz-dekoráció Wittner Mária nevét említhetném…, akiről filmeket készítettek, könyveket írtak – de az 1958-ban megfogalmazott vádiratát, a nyomozó hatóságok előtt tett vallomásait és az 1970-1990 között végzett tevékenységét „elfelejtették” a nyilvánosság elé tárni.

A szabadságharcot követő évtizedekben csak két társadalmi réteg mondhatta el magáról, hogy mentes maradt a kompromisszumoktól: azok a százezrek, akik külföldre menekültek a forradalmat követő években és a magyarországi börtönök politikai foglyai… 1963 után ártatlanul gyakorlatilag nemigen került börtönbe senki: az 1963 és 1989 között politikai elítéltként nyilvántartott személyek tudatosan léptek fel a barakk kényelme, a kompromisszum „bölcsessége” ellen. – Ez utóbbiak nem mártírok, hanem a diktatúra ellenségei, vagyis demokratikus ellenállók voltak, akik a lakosság lelkiismereteként szabadságuk és egzisztenciájuk feláldozásával szálltak szembe a kádári „gulyáskommunizmussal”.

Napjaink történései a kádári koncepció túlélését jelentik. Az ország vezetését, a vezetőréteget prominensen azok képezik, akiknek az életútjuk vagy felmenőik életútja nem elhanyagolható szakaszai az önkényuralom, a megszálló szovjet hadsereg hatóságai különböző mértékű támogatásával, együttműködésével telt el. - Számomra és talán sok százezrek számára úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás egy olyan folyamat, amelynek befejezéséig még hosszú út áll előttünk.

A hatalmas iratkötegben szinte elkallódik az a levél, melyet Göncz Árpád köztársasági elnök írt – mentegetőzve a volt politikai foglyok rehabilitálása, kárpótlása elmaradásáért: „Nagyon remélem, hogy a méltatlannak látszó hivatali eljárást nem téveszti össze a friss sütetű magyar demokrácia valódi szellemiségével. Sérelmét tőlem telhetően orvosolni igyekszem. Ha még csalódásai után szabad ilyet kérnem: maradjon meg a nemzet tagjának…”  Őszinte barátsággal: Göncz Árpád"(553/GÁ/1990 ikt. sz.levél – Köztársasági Elnöki Hivatal.) – A címzett, Düsseldorf – Borkumstrasse, csak annyit írt hozzá: „Lusta, ázsiai mentalitású, slampos demokrácia…”

*

©Kollár Erzsébet, 2018
Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956-1990 című könyve felhasználásával
 Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár (Szemenyei-iratok)