Önkéntes miniszterelnök jelöltként való feltűnése óta Botka László megítélését nehéz lenne pár mondatban összefoglalni. Személyisége, fellépése és modora legalábbis megosztó. Ami nem lenne gond egy jogbiztonságot jelentő környezetben, de semmiképp sem szerencsés kombináció egy alig leplezetten diktatórikus berendezkedésű országban.

Bejelentésének időzítése, alig egy évvel az esedékes választások előtt akár még pozitívum is lehetett volna. Nagy szüksége lenne az ellenzéknek megismernie azt a vezetőt, aki mellé állva megadhatja az esélyt magának egy jobb élet felé. Persze, mint azt szinte azonnal, bejelentésével egyidejűleg mindennemű összefogás lehetőségét félresöpörte. Az előválasztások elutasítása sok ellenzéki tömörülés visszatetszését váltotta ki.

Ezzel pedig egy újabb körülmény az alkuképesség hiánya vetődik fel. Ugyan milyen konszenzus lehetőségét veti fel, ha egy ember a totális engedelmességet követeli meg leendő szövetségeseitől?

További aggodalomra adhat okot Orbán Viktor nyilatkozata, aki lehetséges ellenfélként jelölte meg őt. Az az ember, aki legfőbb politikai ellenlábasát több évi kemény rágalmazással és hazugsággal tudta csak lemondásra kényszeríteni, vajon megadná az esélyt egy hasonló karakterű ellenfélnek? Vagy, ami logikusabbnak tűnik olyan ellenfelet nevez meg egyenrangúnak, akivel szemben nyugodtan hiheti, hogy totális, megsemmisítő győzelmet tud mímelni?

Van azonban egy harmadik lehetőség is, amire nem nagyon mertünk eddig gondolni. Ehhez pontokba szedve az ismert körülmények:

• Orbán egyenrangú ellenfeleként jelöli meg
• Magánbeszélgetés Botka és Orbán közt
• Botka, mint kizárólagos miniszterelnök-jelölt
• A jelölt mindenfajta egyenlő együttműködést elutasít
• Lemondását akkorra időzíti, amikor már csak a „finisre” marad idő

Lássuk, hát az új fejlemény tükrében a feltételezést:

Van egy magát ellenzékinek nevező politikus, aki egyszerre bejelenti, hogy miniszterelnök akar lenni. Erre az az Orbán Viktor, aki soha érdemi tárgyalást ellenzékével nem folytatott felkeresi, sőt négyszemközt tárgyalnak. A beszélgetés tartalmát jó eséllyel soha nem fogjuk megismerni, de nem is fontos. Ezt követően Botka kijelenti, hogy csak ő lehet miniszterelnök-jelölt. Ezzel meggátolva az ellenzék kétségbeesett törekvését, hogy előválasztással derítsék ki, mely tagjuknak szavazna bizalmat a nép. Azt ezt követő időszak lényegében csendes. Botka jelenléte mindössze az összefogásra tett érdemi kísérletek rendre beomlanak. Majd pedig alig fél évvel a választások előtt Botka mintegy villámcsapásként bejelenti, félreáll. Teszi mindezt akkor, amikor az összefogás időben szinte biztosan kivitelezhetetlen.

Ennek tükrében elképzelhető lenne, hogy Botka soha nem is akart miniszterelnök lenni? És ha így van, mit ajánlhatott fel ezért neki Orbán Viktor?

Vagy Botka csupán balszerencsésen időzített? Abban az országban ahol az ilyen „véletlenek” napi rendszerességgel előfordulnak?

Bárhogy is, ilyen opciók mellett joggal derenghet fel az évekkel ezelőtt Robert Burns Auld Lang Syne (Régi, régi dal) című dalára írt, Hajós András által előadott variációjának egy részlete:

„A jobb s a balfaszok csatája népem őrli szét,
Az ember aztán elveszíti megmaradt eszét.”

(Szerkesztőségi megjegyzés, a szerző e cikk eredetijét áprilisban írta, akkor egyéb okok miatt nem közöltük.)