Csak én lennék ezzel így? 

Ha nem szavazol, nincs szavad! – normálisan már rég erről kéne szólnia mindennek, ehelyett még mindig egymást ölik. Ha a rágós választási programok nem is, a belharcok híre egész biztosan eljut mindenhova. Na, ezért is, nem csak a választási rendszer miatt vannak bajban. Ki megy szívesen látogatóba az őrültek házába? 

A napokban egy halálraítéltről néztem filmet. Miután valamennyi kérvényét, fellebbezését elutasították, annyi maradt neki, hogy megnevezhette, mit szeretne utoljára vacsorázni. Nagyjából a kormányváltást akaró szavazók is ilyen helyzetbe kerültek. 

Az ellenzéki pártok, mindegy, honnan, kitől jött valamilyen javaslat, az összeset visszautasították. Kivétel nélkül mindet. Nem kellett nekik se előválasztás, se ötszáznapos program, se Új Pólus, se bojkott, se a választási szabályok megváltoztatása, nem volt programegyeztetés, amivel a kormányt koncentráltan támadhatnák, és még a miniszterelnöki vita sem érdekli őket. Nyolc év után először, de épp a legfontosabb pillanatban ország-világ előtt szembesíthetnék tetteivel a miniszterelnököt, de erről is csend van. Még ezt se akarják? 

Semmit, az égvilágon soha semmit nem akartak.
Eközben újabb négy évet vesztegettek el Kálmán Olgánál és Rónai Egonnál. Oda ugyan szorgalmasan bejárnak, csakhogy ebből egyedül a két tévésnek van haszna – nekik mindig van műsoruk. Érdektelen, inadekvát, kontraproduktív, de műsor. Vadai, Hiller, Juhász, Hadházy, Juhász, Hiller, Hadházy, Vadai – ez megy hétről-hétre, évről-évre, az ellenzéki politikusoknak talán állandó belépőkártyájuk is van az ATV-be. Mint amikor egy családos ember minden este a kocsmában ül. 

És soha nem láttam gondterheltnek egyiket sem. 
Már három hónap sincs hátra, már az állukig ér a víz, de még mindig az megy, hogy ki, mit, miért, miért nem, egymásnak üzennek, egymást cáfolják, mondta vagy nem mondta, hívjuk fel innen a stúdióból, egy kávé mellett, bármikor, én készen állok – ebben Mohácstól máig benne van minden. 

Mi, a saját szavazók vagyunk az ő halálraítéltjeik, és most nekünk is közeledik az utolsó vacsora ideje. De már csak egyetlen kívánságunk lehet, az. hogy a Fidesznek ne legyen megint kétharmada. Ma már ez a legtöbb, amit remélhetünk, de ez talán még megmenthetné az országot.
Talán.

Orbánék persze egyszerű többséggel is jól elboldogulnak majd: az ország kifosztásának üteme nem fog lassulni, sok új, demokratikus törvénnyel tovább fogják szűkíteni a jogainkat, az ország egyre gyorsulva fog haladni a putyini úton, és mind kevésbé fog hasonlítani egy nyugati államra, de talán maradna valamennyi hús a csonton. A kétharmad után viszont semmi.

Vörösmartyval szólva: Most tél van és csend és hó és halál… de attól kezdve a nyarak sem lennének mások. 

Az ellenzéki pártok azonban úgy viselkednek, mintha nem ebben az országban élnének, mintha nem osztoznának a közös sorsban. Micsoda gyalázat, hogy civil kezdeményezéseknek, Közös Ország, Viszlát Kétharmad, V18 kell ösztökélni, motiválni őket.

Miután csendben végignézték a választási rendszer számukra végzetes átszabását, később bojkottra sem voltak hajlandók, ismét önérdekből, most egyetlen lépésük maradt: alkalmazkodni hozzá. Csakhogy ez is fogcsikorgatva megy nekik, bár akad egy-két biztató jel. Mintha nem fogadná be a tudatuk, hogy egész egyszerűen kötelességük esélyt adni azoknak, akik nem akarnak újabb négy évig egy ennyire elvetemült politikai garnitúra alattvalójaként élni.
Tudjuk, hogy a pártoknak és tagjaiknak van önérdekük, és hogy azon folyik köztük a huzavona, ki hol áldozza be saját emberét, hogy helyette egy másik párt helyben esélyesebb jelöltje indulhasson. Ez valóban nem megy egzisztenciális érdekek sérelme nélkül. 
De vajon miért maradtak még a ”nagyobb” ellenzéki pártok is alkura kényszerülő minipártok? Mi akadályozta meg őket abban, hogy a jelenleginél sokkal nagyobbra nőjenek? Volt rá előbb négy, majd ismét négy évük, de egyetlen új szavazót nem szereztek. Máshol pártok egy-két év, olykor hónapok alatt csodákat tesznek. Talán nem kellett volna hátat fordítani a vidéknek. Talán kevesebbet kellett volna az ATV-ben ücsörögni. „Olgával” jópofizni. 

A pártérdekekkel szemben viszont ott van milliónyi szavazó érdeke. Plusz egy ország, amely nem bír ki még négy évet, ha a Fidesz ismét agyonnyeri magát. 

Nekünk, halálraítélt szavazóknak két lehetőségünk maradt. Nyilvánvalóan létezik egy-két jobb és egy-két kevésbé jó, de még elfogadható választási modell, amelyekkel az ellenzéki pártok elegendő mandátumhoz juthatnak. Amennyiben végül valamennyien meghozzák a szükséges áldozatokat és kompromisszumokat, és esélyt teremtenek legalább a katasztrófa elkerülésére, úgy, nem megbocsátva, de feledve az elvesztegetett éveket, érdemes minél többen szavaznunk rájuk. Akkor menjünk el mindannyian. 

Ha viszont nem jutnak zöldágra egymással, és nem állítják elő az esélyes modellek egyikét sem, akkor április 8-án, vasárnap délben bekapcsolom a rádiót, és közönyösen nyugtázom majd, ha azt hallom, hogy alacsony a szavazási részvétel, érik a nagyarányú Fidesz győzelem. Nem fogok a szavazó helyiségbe rohanni. 

Nem lennék igazi demokrata? 

Itt nem az én lelkiismeretem a tét. Semmilyen érdekem nem fűződik ahhoz, hogy egy újabb kétharmad esetén néhány ellenzéki képviselő is bent lézengjen az én pénzemen a már rég funkciótlanná vált parlamentben, aztán ismét négy éven át hallgassam a fogadkozásaikat, hogy majd legközelebb. 

Mert nem lesz legközelebb. 

Addigra Magyarország jobban fog hasonlítani egy orosz köztársaságra, mint bármi másra. Továbbá, ha pártok képtelenek milliók érdekében „megcselekedni, amit megkövetel a haza”, akkor nagyon is jogos lesz az ismét cserbenhagyott milliók közönye. Remélem, sokan követik majd a példámat. Ez egész biztosan igazságos és értelmes népi bojkott volna.

Azért jó lenne, ha nem kerülne rá sor.

Bruck András